T (r) Akták

 Frissítve: 11. hónap 20. napján

Lezárult a meseíró pályázat. Összesen 13 pályamű érkezett, melyeket lapunknak is elküldtek a szervezők közzététel céljából. A mezsőnyt a vidám, humoros alkotások uralják, de van nagyobb lélegzetű hősköltemény is, és pajzán, inkább felnőtt olvasóinknak szóló darab is a felhozatalban. Az olvasói szavazás is kiírásra  került a Magisztrátus által, mégpedig itt. A könnyebbség kedvéért a meséket elválasztó képekre kattintva szintén az olvasói szavazáshoz lehet eljutni. Javasoljuk, hogy valamennyi mű elolvasása után adja csak le mindenki szavazatát, hiszen bármelyik okozhat újabb meglepetést.

 Távolrév játékos kedvű polgárai!

Közhírré tétetik, hogy városunk gyermekeinek, és a meséket kedvelő felnőtteinek örömére, kultúránk felvirágoztatására, és minden városlakó szórakozására meseíró pályázat hirdettetik a Magisztrátus által, az alábbi feltételekkel:

- Bármely távolrévi polgár, vagy Távolrévben tartózkodó külhoni pályázhat, nemre, korra, fajra és rangra való tekintet nélkül.
- Minden pályázó legfeljebb három művel indulhat, mely lehet mese vagy verses mese.
- A műnek saját szerzeménynek kell lennie, noha nem kötelező, hogy kitalált eseményeken alapuljon, hisz az élet is sok mesés dolgot tár elénk.
- A mese lehet vidám, szomorú, játékos, pikáns, vagy félelmetes, szólhat gyermekeknek, vagy felnőtteknek.
- Valamennyi műben szerepelnie kell az alábbi négy szónak, melyek közül egy a címben kell, hogy fellelhető legyen (a szavakat a zsűritagok és a Magisztrátus ötlötte ki, egymástól függetlenül):

FÉNYESSÉG, VÁGY, TÖLTIKE, MÉZESKALÁCS

A műveket a Városháza kapuőrségének kell átnyújtani,legkésőbb november 19-ig. // Custos Portae (200550) //

A beérkezett műveket zsűri bírálja majd el, mely városunk három jeles személyéből áll:
- Smer dy’Ria, a Shayelle amazonok prierije
- Erik Lamar, a Vidám Gazfickók vezére
- Erik Dwoorak, az Éjszaka Árnyai klánfalu vezetője

Díjazás:
- Az első helyezett jutalma egy aranyból készült sárkányszobor, és 5000 arany.
- A második helyezett jutalma egy ezüst sárkányszobor és 3000 arany.
- A harmadik helyezett jutalma egy réz sárkányszobor és 1000 arany.
- Az olvasóközönség által odaítélt különdíj egy ébenfából faragott sárkányszobor, és 3000 arany.

A pénzjutalmakat a Kincstár a nyertesek által kért klánnak vagy személynek nyújtja át.

A legjobb művekből mesekönyv állíttatik össze.

Távolrév Magisztrátusa

1. A Cáraó Vágya (Violine)

Volt egyszer hol nem volt, a Révi tengereken, meg a kikötői mólókon, sőt még a hatalmasságos és jóságos Cár Atyuska fényességet árasztó palotáján is túl, volt egyszer egy Bantu. Ezen Bantu bizony a Béla névre hallgatott, és nem volt ő más, mint a híres Cáraó, KukiAtyus nagy becsben tartott Írnoka. Namármost egy szép napon, hősünk, a szintén híres, és nagy becsben tartott Béla, a Cári Írnok úgy döntött, hogy megnézi a gyesznókat. Szokása volt az neki, meg hát feladatai közé is tartozott. A feladatait meg mindig gondos alapossággal végezte a jó Béla, mert tisztelte ám a jóságos Atyuskáját. Meg hát tartott is attól, hogy bármennyire jóságos és igazságos is az Atyuska, a gyesznócskákat nagyon szereti, és ha azok bármiben hiányt szenvednének, akkor bizony nagy haragra gerjedne az amúgy nagyon jóságos és kedves Cáraó. Namármost, hősünk, a jó Béla ezt nem akarhatta semmiképpen. Ezért hát összeszedelőzködött és elindult az ólba. Nem járt már messze céljától, amikor hirtelen nagy ricsajt hallott. Nagy fülei voltak amúgy ennek a Bélának, hogy jól hallhassa velük, ha a jóságos Atyuska kajabálna néki. Hegyezte is a nagy füleit Bélánk rendesen, és… hallott is biza valamit. Röfögést. Szaladt is menten rohanvást indulva, nehogy valami baj történjen a kedves kis gyesznócskákkal. Naztán, mikor odaér, mit lát? Na mit? Nem tudjátok? Na hát akkor elmondom! Bizony egy kicsi gyesznót látott, mert bizony az éjjel a drága Atyuska kedvenc gyesznaja, Röfike Úrnő, kisdedet hozott a világra! Lett is nagy örömködés, rohant a Béla a jóságos Atyuskához, aki rögvest parancsba is adta, hogy csakis a legfinomabb mézeskaláccsal etessék a drága kis csepp gyesznócskát, akit Töltikének neveztek el. Azért nevezték el így, mert a jóságos Atyuska ezen nagy becsben tartott jószágot kolbásztölteléknek szánta, a sokadik születése napjára. Bizony. Node. Mert az mindig van. Node, telt-múlt az idő növögetett a kis gyesznócska, vigyázta gondosan a jó Béla, örült mindenki magának a Cáraó udvarában. De egyszer, eljött bizony az a nap, mikor a jóságos és kedves Atyuska lement az ólba, és azt mondta:- Nyu, hun van a Töltike? Szaladt is rögvest a Béla még vagy tucatnyi másik bantuval egyetemben, de bizony a Töltikét nem találták. Eltűnt. Nyomtalanul. Nagy haragra gerjedt az Atyuska, talán bizony le is fejeztette volna azon nyomban szegény Bélát, de… de ekkor hatalmas fényesség támadt, és megszólalt egy vékony hang:- Tudd meg jó Atyuska, hogy én nem vagyok igazi gyesznó. Egy jó tündér vagyok. Aki nem szereti a mézeskalácsot. Te pedig azzal etettél minden nap. Megbüntetlek hát! Mai naptól emészthetetlen vágy öntse el bensődet a mézeskalács iránt, és minden nap azt kelljen enned!Így dörgött a fényességből szóló hang, de aztán csend lett. Csodálkozott mindenki, futottak a bantuk szana meg széjjel is, de mégsem találtak rá sem Töltikére, sem a hang forrására. A jóságos Atyuska megszólalt hirtelen:- Mézeskalácsra vágyom. Hozzál aztat nekem, te Béla.Szaladt is a Béla rögtön, és örült nagyon, hogy nem lesz kevesebb egy fejjel. Nyu, attól a naptól fogva pedig minden nap mézeskalács volt a reggeli, az ebéd meg a vacsora is a Cári Udvarban. Örültek a gyesznók, meg a bantuk is. Így lett vége a mesémnek, de ne feledjétek annak tanulságát! Aki Cárnak születik, az ne egyen gyesznót! Itt a vége, fuss el véle…Violine alkotása

2. Dikki !fényességgel! övezett tette (W. Richental)

Dikkinek sanyarú sorsa volt. Harmadik fiúnak született a családba, a legfiatalabbnak. Míg bátyjai a családi hagyománynak élhettek, a családi fogadójukkal foglalkozhattak, neki mást szánt az apja. Úgy gondolta, szakácsnak taníttatja, hogy később dolgozzon a fogadó konyhájában (amire egyik bátyja sem volt hajlandó, csak élvezték az életet, és felélték a fogadó által termelt pénzt). De persze a szakácsmesterséget is legalul kell kezdeni. Egyenlőre az volt a feladata, hogy az édességeket megfelelően !töltik-e! fel töltelékkel. Legjobban a !mézeskalácsot! kedvelte, mert ott annyi volt csupán a feladata, hogy csupán ránézzen, ezért nem tartott neki sokáig, míg egy ellenőrzésével végzett. De hajtotta a !vágy!, hogy bebizonyítsa, hogy ő is ér valamit, és nem is keveset. Ezért történt meg egyszer egy késő őszi napon, hogy még éjszaka is benn maradt a műhelyben, hogy mindent újból átnézzen. Ekkor váratlanul zajra lett figyelmes, ami a sütöde felől jött. Furcsállta, hisz úgy tudta, mindenki elment, ilyenkor nem szokott senki bent lenni az épületben. El is indult a zaj felé. Lassan ment, óvatosan, mert úgy gondolta, betörők járnak itt, habár süteményeken kívül nem sok dolgot tudnának elvinni. Ahogy közeledett a sütöde felé, látta, hogy az ajtó alatt fény szűrődik ki, és dulakodást hallott bentről. Nagy levegőt vett, és benyitott. És ekkor rádöbbent, nem dulakodást hallott. A sütöde kigyulladt! Dikki, habár némileg kétségbe esett, de nem esett pánikba. Berohant a tészta-dagasztó konyhába, és felkapott két vödör vizet. De persze ez kevés volt, úgyhogy vissza-visszarohant újabb és újabb vödör vizekért. Szerencsére sikerült eloltania a tüzet, de végül annyira kimerült, hogy elájult, bele a vizes zsákok közé. És mikor másnap magához tért egy kis szobában, a tanárai, iskolatársai, és persze a sütöde tulajdonosa állták körül, hálás szemekkel…
Tanulság: senkit se becsüljünk alá, mert mindenki sokat ér!W. Richental

3. Gyúljon örök fényesség a fejecskéjében annak, és verje meg a sápkóros tengeri ragya azt az okostojást, aki a „töltike” szót kitalálta, avagy az Egyszeri Tengerész Regéje (Umen Kamal)

Viharmentes szép jó estét mindenkinek!

Mán megint összegyüttünk ebben a kosz… szép krics… ivóban. Igen, Kicsi Tim, ma te fogod fizetni a rumomat, mert tegnap vesztettél a kockán. Azt mondod, nem emlékszel, túl sokat ittál? Tudom én aztat, ne félj. Balga Ron, te fogd be a lepcsest, mert odavágok valamit! Mijaz, hogy pont azért mondom neki? Hijnye-bejnye, ejnye-bejnye, az elkanászkodott mindenségedet, egy hétig nem gyüszök ebbe a leb… korcsmába mesélni, osztán mán el is kanászkodsz! Inkább figyeljetek ide mind, van egy történetem! Na azért mondom. Rögtön csend lett. Na jó, akkor mégsem borítom rátok az asztalt. Na, rum megvan, asztal megvan, hallgatóság megvan… megvan mi hiányzik. Kicsi szívem, idetolnád azt a drága formázatos hátsódat, oszt belecsüccsennél az egyszer tengerész ölibe? Azért mondom! Így-így. Na ugye, hogy kényelmesebb. Na, ne kóboroljanak el a kacsóid, még a végén megszóllanak minket. Mármint ott cirógathatsz, de ha mégegyszer az erszényem felé nyúlkálsz, letöröm a kezed. Húha. Láttátok ezt, fiúk? Még szerencse, hogy nem látta az asszony! Nademostmáraztán CSEND LEGYEN! Azért. Nostehát. Sétálgatok a városban a minap, osztan mit látok, na mit lááátoook? Nem, nem azt. Fene a mocskos fantáziádba, Rumos Jack. Egy…. K I Á L T V Á N Y T látok! Bejony. A naccságos magisztrátus hirdetését. Bejony. Az vót ráírva: Meseíró Pályázat. No, hát ha valaki, én tudok mesélni, tudjátok azt jól. Te nem rázod a fejedet, te kurafi, mert levágom. Azért. Naszóval, óvasgattam, oszt gondoltam rögtön, hogy én is írkálok valamit. Deahogy nézegetem azt a frá…szép nagy papirost, rögtön láttam, hogy bizonyosan valamék puccos dámaság találgathatta ki a szavakat, amivel mesét kéne írogatni, merthát kijazisten tud olyan tengericsikónyálban ázott csinganyálkás szót kimondani is, hogy T Ö L T I KE? Hogy támadna vágy azon egyén okos fejecskéjében aziránt, hogy beleveregesse említett kobakot egy jóóó kemény falba. Azért. Nomeg a mézeskalács. Hát milyen tüncibogaras mesét akarnak ezek? Sehol egy szablya, sehol egy vérzivatar, sehol egy viharmentességesség. Mert ugyi ezek jó szavak. Nodeaztán fényesség támadt a pici agyacskámban rögvest. NEM RÖHÖG! Van! Csak jól titkolom! Azért. Te meg ne ficeregj mán annyit, szöszke virágom, mert a végén még kiesel a karomból! Huhh, ha ezt az asszony látta vóna. Akkorse mesélnék itten többet nektek. NEM BÓLOGAT, MERT SZÉTVÁGOM! Azért. Na. Szóval. Úgy döntöttem, fog a viharban bálnákkal paráználkodó cáparágta vízitehén írni mesét illen bugyuta szavakkal. Nem is írtam. Azért amit most nektek elregéltem, elküldöm a pokolrav… díszes band… magisztrátusnak. Csak megráng párszor a nyafk… drága pucc… bájos mecántás dámaságnak a szemöldöke, ha olvassa!

No, uszonylátás!

 4. Csodálatos Töltike (Rosetina Babil)

Fiam… Ülj csak ide az ölembe. Mesélek neked a csodáról, meg egy virágról…
Hol volt, hol nem volt, élt egy király a feleségével, meg a fiával.
Tudod, fiam, ez még akkor történt, amikor még nem helytartók, hanem királyok
álltak a Város élén…
Nagy boldogságban éltek, ám egyszer… egyszer csak hirtelen megbetegedett a
királyné. Ágynak esett, sírt egész nap és fogyott, egyre csak fogyott… A király
messzi földről hívatott orvosokat, de sehogy sem tudták kideríteni, mi baja. Egyik ezt
mondott, másik azt, de meggyógyítani egyik sem tudta. Egyik éjjel a királyné
különös álmot látott.
- Édes fiam! – mondta gyermekének, amint az hozzásietett. – Az éjjel én azt
álmodtam, hogy meghalok, ha nem hozod el nekem a Fényességes Töltikét!
Meghalok, elsorvadok, egészen elfogyok…
- Egyet se féljen, édesanyám! Felkerekedek, megtalálom, és idehozom azt a
Töltikét, bármi légyen is az!
A királyné öntudatlan, mély álomba süppedt. Egy szem fiacskája pedig feltarisznyált,
rakott el hamuba sült mézeskalácsot, borocskát és felült éjfekete sárkányának
hátára. Igen, sárkány… tudod, akkor még a repülő szerkezetek, gépek nem voltak
ilyen elterjedtek, a szőnyeg az arabusok tudománya, a sütőlapát, seprű pedig
kényelmetlen egy királyfi kényes ülepének. Így marad a gyors, pontos, meg bízható,
hű barát, a sárkány…Megetette tüzes parázzsal, megitatta izzó lávával, becézgette
kedves szóval…
- Drága jó barátom, egyetlen sárkányom… Célunk nem más, mint a Töltike, akármi
is légyen az…
A sárkány karmos mancsával megvakarta pikkelyes feje búbját, úgy felelt. Arcán
több ezer év minden tapasztalata, a bölcsek elnéző mosolya…
- Üveghegyen innen, Kerekerdőn túl, hol a kurta farkú Nyúzott Worg túr, hol
Mézeskalács-palotában lakik a vén banya…. ott van a Töltike, ott bizony… világ túlsó
végén, a legkülsőbbi peremén. Elviszlek, fiú… vigyázz, szállunk, mint a gondolat!
Repültek hét nap, hét éjjel, hét kerek esztendeig, sebesebben, mint a gondolat…
ahova megérkeztek, maga volt a világ pereme, a világ vége, a sötétség… mély
sötét, amilyet még nem látott ember… A királyfi teste is eggyé vált a sötéttel. A
sárkány kiúszott alóla, a benne lángoló örök tűz még a világ végi éjszakával is
szembeszáll….
Zuhant, fiam, a királyfi, zuhant, bele a világvégi éjszakába… egy hang szólalt meg
mellette a semmiből, és hirtelen nagy fényesség támadt – mintha egyenesen a
napkorongba zuhant volna bele….
- Királyfi! Lásd hát. Ez egy üres világ, üres, szabad birodalom. A tied, a királya
lehetsz, tessék! Ne parancsolj többé vágyaidnak Megálljt!
- Hang! A töltikéért jöttem!
- Kincs? Korona? Királylány? – a zuhanó királyfi mellett sorra feltűntek az említett
dolgok.
- Édesanyámat akarom megmenteni…. – mondta a királyfi. A fényesség eltűnt, a fiú
talpra zuhant, csak a sötétség maradt, a királyfi, és a kezében egy virág. Hét szirma
hét színű, fényes, csillog-villog, pörög-forog, éget….
Percek sem telnek belé, a királyfi már meggyógyult édesanyja ölelő karjaiban térdel
a palotában, a királynő ágya mellett… Itt a vége, fuss el véle. Ők boldogan éltek,
amíg meg nem haltak, te meg, fiam, boldogan alszol, amíg fel nem kel a nap.

5. A Töltike (Eyariel Keenris)

Na gyerekek, szépen üljetek most már le, mert nagyon elegem van a visongásból és az ugrabugrából. Ha gondoljátok, még mesélek is nektek valami szépet és igazat…
Hogy micsoda, kisfiam? Mi az, hogy gondolja a nyavalya?! Ha most szépen gerohkodni fogtok, akkor egy nagyon érdekes története beszélek el nektek.
Elmesélem, hogy honnan is ered a gerohkodás, ami minden jó gyermek és felnőtt sajátja.
Valamikor régen, amikor még a nagyszüleitek sem születtek meg, élt Távolrévben egy bácsi, akit Geroh-nak hívtak. Geroh de LOLnak. Az igazat megvallva nem tudom, hogy a LOL név mit jelent, bár néhány grammatikus vette magának a fáradtságot és a bátorságot, hogy kiderítse. Meg is tébolyodtak munkájuk során mindahányan, de hagymázas leírásaikból azt lehet kivenni, hogy valami ilyesmit jelenthetett:
„Virágba boruló mezőn, mikor lúdtojás nagyságú jégdarabok hullanak az acélszürke fellegekből, bubimotívumokkal ékített bíborvörös, túlméretezett szoknyában szökellni és bárgyú vigyorral, mézeskalácsot mímelve a „Királyok, királyok, eszem a zuzátok” kezdetű dalocskát dúdolni mókusoknak és vérpeléknek.
Na de hol is tartottam? Ja igen… Szóval ez a bácsi egy pap volt, legalábbis…

Fortin, kisfiam, azonnal köpd ki azt a zablát!… Nézze meg az ember…

Szóval ez a bácsi azt állította magáról, hogy ő az istenek felkent szolgája, bár ezt annak idején sem hitte el neki senki. De hogy az elején kezdjük: ez a bácsi itt született a Kikötővárosban egy apró, de takaros házacskában, egy szegény, de gondoskodó családban, édesanyja tizenkettedik, de generált gyermekeként. Már egészen kicsi fiúcskaként kiderült, hogy nem lesz egyszerű az élete és ennél csak a vele kapcsolatba kerülő emberek élete lesz bonyolultabb. Hiszen alig volt még hat esztendős kislegény, amikor már kedvenc kedvtelései közé tartozott, hogy lányok, asszonyok száradni kiaggatott alsóneműit lopta el, majd azokat eladta a hosszú tengeri útra induló matrózoknak, erkölcstelen célból. Ezt egészen addig csinálta míg egy szép napon a helyi pékbácsi rajtakapta eme áldatlan tevékenysége közben és úgy elverte, hogy ezt követően fél esztendeig azt hitte magáról, hogy kanalasgém.
Ifjúvá serdülve egy neves tolvajklánhoz csapódott, akik maguk közé fogadták mikor kiderült: roppant tehetséggel nyitogatja a különféle zárakat, lakatokat. Geroh bácsi nem érte be ennyivel, többre vágyott és a klán berkein belül újfajta tevékenységbe kezdett. Azt találta ki, hogy a meggazdagodáshoz a legrövidebb út, ha – kézügyességét felhasználva – fejléces levélpapírokat készít a céhnek, de sajnos kudarcot vallott a vállalkozása. Nem tudta ugyanis, hogy a klán évente kevesebb, mint tíz aranyat költ levélpapírra, tintára és pennára pedig még kevesebbet.
Geroh bácsi ettől a felismeréstől összeroppant és bizony – még elmondani is szörnyű – az italban keresett vigasztalást. És mint tudjuk, a szesz öl, butít és nyomorba dönt…

Na jó, kinél van a butykosom?! Adod vissza rögvest, égetnivaló kölyke?! Na!

Tehát Geroh bácsi járta és járta a lepusztult csapszékeket és hogy italra pénze legyen, immár a saját szakállára tolvajkodott. Egy elátkozott estén alkalmi ivócimborái kockajátékra invitálták. Geroh bácsi pedig alkoholgőzös állapotában nem mondott nemet, holott mindannyian tudjuk, hogy az efféle játék a legbiztosabb út az akasztófa felé. Tehát játszottak hajnalodásig és reggel Geroh bácsi elégedetten konstatálta, hogy nem kevesebb, mint másfél ezüstöt nyert. Egyszeri szerencséjén felbuzdulva másnap is beszállt ebbe az istentelen játékba és egyre nagyobb tétekkel játszott. Ehhez persze egyre több pénzre volt szüksége. Lopott hát boldog-boldogtalantól. És csak játszott, csak játszott, mígnem egy borongós nap reggelén remegve állt fel a játékasztal mellől és kénytelen volt megállapítani, hogy dúsgazdag ember lett. Hát igen, Geroh bácsi nem állt hadilábon a szerencsével.
És ezek után, hogy bátran költekezhetett, mit tett? Dehogy, nem vett magának nemességet…
Geroh bácsi rosszhírű házakba kezdett járogatni, amiknek a kapuja fölött piros lámpás függ…
Hogy miért járt oda? Háááát… szóval ott a férfiemberek… khm.. szóval megbeszélik ügyes-bajos dolgaikat nénikkel… Igen, és dugnak is… szemtelen kölök…
És ottan igen jól érezte magát nap, mint nap és nem gondolt a holnapra. De mint tudjátok, a bűn mindig magával hozza a büntetést is. Erről Bektin papája többet tud mesélni, akit holnap megyünk megdobálni a kalodánál. Tehát Geroh bácsit is utolérte a vég, de ne szaladjunk ennyire előre. Akkoriban még élte életét, lopott, csalt, hazudott, tehát tekintélyes polgára lett Távolrévnek. Ő legalábbis ezt híresztelte magáról, bár leginkább csak a Dög-zug patkányai előtt volt respektje, amikor vadászott rájuk. Mert bizony elfogyott az a sok arany és Geroh bácsinak a napi betevőre sem futotta. Nem látván kiutat reménytelen helyzetéből, elkeseredett lépésre szánta el magát: csatlakozott a Vidám Gazfickókhoz. És ahogy zsák megtalálja a foltját, Geroh bácsi itt igaz barátokra lelt, minden nap meleg étket ehetett náluk és ami a legfontosabb volt neki: ihatott, mint a gödény. Itt aztán élvezte kényelmes helyzetét és mikor legkevésbé várta volna, beütött a ménkű.
Történt, hogy egy pudvás napon beállított a Gazok törzskocsmájába egy szöszke, angyali tekintetű, bájos kisleány, aki azt állította, hogy neki egy pap bácsi az apukája. Ez persze nem lett volna nagy probléma Geroh bácsinak, hiszen a gyereket nem akarta felnevelni, viszont tudta, hogy vannak olyan elvetemült lelkek, akik nem kelmével, fűszerekkel kereskednek, de emberekkel. És lelki szemei előtt már meg is jelent egy nagy kupac, szépen fénylő arany, amikor betoppant a lányka édesanyja is, aki azelőtt egy olyan csúnya házban dolgozott. És ekkor megkezdődött Geroh bácsi vesszőfutása. A némber ugyanis nem hagyta magát lerázni és nem dőlt be az agyafúrt Geroh bácsi leleményének sem, miszerint utazzanak el Ötbányára, hátha éppen ott találják őt. Éppen ellenkezőleg; ott maradt a nyakán a kislánnyal együtt és szépen, módszeresen az őrületbe kergették. Mikor Geroh bácsi elméjét elhomályosította az őrület jótékony homálya, rekedt üvöltéssel nekivágott a ködös délnek és meg sem állott egy nemesi ház palotájáig, ahol kifejezést adott azon meggyőződésének, hogy ő a manók királya, s mint ilyen igényt tart a família elsőszülött kandallójának a kezére. A nemes család szolgálatában álló jószívű katonák elnézően mosolyogtak a tébolyodott szavain, majd puha kezekkel megragadták és a kastély kazamatáiba vitték, ahol heveny korbácsolással adtak kifejezést Geroh bácsi viselkedése fölötti csalódottságuknak. Hogy lelkéből a démonok eltávozzanak, napokig enni, inni sem adtak neki. Ő azonban megátalkodottságában most már nem csak a kandallóval, hanem a tűzpiszkáló vassal is frigyre kívánt lépni, s közben nem szűnt káromolni fogva tartóit; ez egészen odáig fajult, hogy a derék strázsák egy idő után csak mohával betömött füllel mertek elmenni cellája előtt.
S egy napon csönd lett. Mikor az őrök benyitottak, biztosra vették, hogy holtan találják majd Geroh bácsit a szalmán, de nem így történt. Geroh bácsi szőrén szálán eltűnt. Tanácstalanul vakargatták üstöküket a katonák, megvizsgálták a kicsiny ablak vasrácsait, de azok sértetlenek voltak. Hogy a rejtélyt magyarázhassák, kitalálták, hogy Geroh bácsi angyallá változott és az égiek honába költözött. Elmondták ezt a strázsamesternek, aki továbbadta a történetet a várnagynak, kicsit más formában: ezek szerint az őrség egy este nagy fényességet látott kiszűrődni Geroh bácsi sziklabörtönéből és dicsfénytől övezve sétált keresztül a vár masszív falain. A várnagy jelentéstételre sietett a ház urához és elbeszélte neki a történteket, imigyen:
„Az istenek küldötte kinyilvánította hatalmát a börtönben és az előtte térdre boruló és irgalomért esdeklő őrségnek az Ő nagy kegyelmében megbocsátott, majd megáldotta őket és succubusok vontatta, aranyló fénnyel sugárzó hintaján a legközelebbi italkimérésbe távozott vala.”
A család feje bölcs és nagy értelemmel megáldott férfiú volt és legott tudta: isteni küldetése, hogy a szent életű férfiú – ki egy ideig látogatásával tüntette ki hajlékát – tanait hirdesse és terjessze szerte a világon.
Hát most már tudjátok, hogy hogyan is keletkezett az egyetlen igaz egyház, a Gerohisták Rendje.
De most már későre jár, mindenki szépen menjen aludni… de előbb valaki egye meg ezt az egy megmaradt almás töltikét…

6. Maci és a mézeskalács (Melchyss)

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol nagyon messze volt egy kis ház az erdő közepén. Bár ez sem biztos, lehet hogy pár méterrel odébb állt az a ház, de arra senki nem vette már a fáradtságot, hogy pontosan behatárolja. Legyen elég nekünk most annyi, hogy körülbelül a közepén. Ebben a házban élt egy kicsike-kis furcsa szerzet, amolyan medveféle, bár a megszokással ellentétben nem voltak hatalmas, tűhegyes karmai, gyilkolásra alkalmas, sárga fogai, vérben úszó szeme, és sötétbarna csapzott szőre. Sőt, épp az ellenkezője volt mondható rá. A természet és Thrillion minden szabályszerűségét sutba dobva, egy félresikerült korcsosulásnak volt nevezhető. Világosbarna pihe-puha szőre még csillogott is a délutáni napfényben, hatalmas szemeiből mindig kedvesség sugárzott, mancsain nyoma sem volt karmoknak, sőt még szájában sem voltak fogak, vagy legalábbis ez sosem volt látható. (Vegyük alapul a rajzfilmeket és képeskönyveket, hol ezek szerint mindig önmagától rágódott meg a falat.) Még magasnak sem volt mondható, és a medve megszokással ellentétben mindig hátsó két lábán járt, első kettő kézként funkcionált. Mivel itt, az erdő közepének a körzetében nem nőttek hegyek, ahol találhatott volna magának egy barlangot, hát házépítésre adta a fejét hajdanán, mikor ideköltözött. Bár ennek a hogyan-ját már belemerítette a feledésbe az idő, mert ugyebár egy medve hogy épít meg egy házat? Na de mindegy is, ne kössünk bele mindenbe. Most valahol reggel tájt járunk, épp ébredezik medveforma barátunk. Nagyot nyújtózva ül fel puha ágyában, a tollpaplant vidáman rúgja le magáról. Igen, tollpaplant. Alapanyaga annakidején háziállatként, majd ebédként funkcionált, melléktermékéből lett hát a paplan. Minek pazaroljunk, ha mindent fel lehet használni. Mikor Maci, ugyanis így hívták enyhén életképtelen hősünket, kinek biztos nem fantázia-túltengésben haltak meg szülei, kimászott végre ágyából, egy rövid reggeli tornába kezdett, közben azon gondolkodott, mit is kéne csinálnia a mai napon. Egy szó jutott csak eszébe hirtelen, mit még anyjától hallott egyszer: Mézeskalács. Ugyan fogalma sem volt, hogy mi az, édesanyja is csak annyit mondott, hogy az emberek évenként megrendezett rituáléjának valamiféle fontos kelléke. Elhatározta, hogy ennek ma a végére jár. A tornát félbe is hagyva rohant ki az ajtón, (mert ugye olyan ügyes volt, hogy még azt is tudott építeni), ám hirtelen olyan fényesség lett, hogy elvakította a kellemesen homályos szoba után, és az egyik közeli fának a gyökerében pofára is esett. Mikor sikerült végre feltápászkodnia, talán még sírt is volna, ha rendelkezne az emberekéhez hasonló könnyzacskókkal, de hát erről most sajnos le kellett mondania. Mivel egy meséhez a káromkodás sem illik, és édes, kedves pofikájától idegen volt a harag kimutatása is így hát csak a csendes beletörődés marad számára. Lassan szemei is hozzászoktak a fényviszonyok eme gyors váltakozásához, elindult hát a Bagoly odújához. Útközben néha megeresztett volna egy mosolyt is a csivitelő madarak irányába, de hát állati mivolta erre sem adott lehetőséget. De mivel én mesélek, így hát én adok neki. Mert megtehetem. Naszóval, ment mosolyogva, hamar oda is ért. Mivel ugye az erdő közepétől semmi sincs nagyon messze. Nem törődve azzal, hogy a baglyok nappal alszanak, vagy egyszerűen csak tudatlanságának bizonyítéka volt, de hangosan nekiállt üvölteni szegény Bagoly laka előtt.
-Bagoly bácsi! Bagoly bácsi! Jöjjön már elő! Kérem!
Szegény szárnyas barátocskánknak sem adatott meg a káromkodás lehetősége, így hát kelletlenül kikászálódott egy közeli faágra.
-Miben segíthetek így a nap kellős közepén, Maci?
-Tessék már nekem megmondani mi az a mézeskalács?
Bagoly bácsi magában már azon volt, hogy vacsorájának maradványait bagolyköpet formájában a medve elé tálalja, egyszerre válaszként és enyhe célzásként is, hogy hagyják már végre békén. Ebben viszont valami megakadályozta. Én! Ezért hát a „hagyd magad, előbb szabadulsz” mondást alkalmazta, és válaszolt a kíváncsiságtól, és teljes tudatlanságtól csillogó szemű bocsunknak.
-Az egy ennivaló, egy édesség, Maci! Ha elmész Róka nénihez, ő biztos meg tud tanítani az elkészítésére.
Macinak több se kellett, meghajtotta fejét, a már elvonulni készülő bölcs bagoly felé, majd futva elindult a rókához nevetve, hogy ő most milyen okos lett, és nemsokára még okosabb is lesz. Közben magában gondolkodott. Mézeskalács. Édesség. A méz az finom dolog, tehát a mézes-kalács is biztos az lehet. El is fogta a vágy, hogy egyből százat felfaljon a még kétes tartalmú és nagyságú édességből. Sajna bonyolultabb gondolatokra nem futotta tőle. Sőt, előbbi hibájából nem tanulva, ugye ismét futva közlekedett, de most nem elvakult, hanem gondolatai tévedtek el a külvilágtól, és így ismét arca bánta mikor újfent érintkezésbe lépett a nyár folyamán kiszikkadt erdő talajával. Veszélyes egy hely ez. Mindenhol csak gyökerek. Újfent feltápászkodott, és orrát dörzsölgetve sétált tovább. Mert ugye vérezni nem vérezhet, mi lesz akkor szegény gyerekekkel. Még a végén rosszat álmodnak. Gyorsan oda is ért a rókák házához, ahol a farkast találta pöffeszkedve elterülni a ház előtt a falnak támaszkodva. Mellette egy hatalmas tábla. Mivel valami csoda folytán minden állat tudott írni és olvasni, így hát magában hamar átolvasta a szöveget ami a táblába volt vésve, mert ugye már íróeszközökre nem futotta. „Halálesett miatt ház eladó, ugyanitt olcsó szőrme is kapható, limitált kiadásban!” Mivel ugye medvénk nem volt egy észlény, hát odalépett a farkashoz.
-Jó napot, Farkas bácsi! Hát a Róka néni merre van?
A farkas gonosz vigyorral nézett a macira, mivel ő minden mesében gonosz, hát itt is megengedjük neki. Aztán hasát simogatva megszólalt.
-Sajnos elutazott nagyon messzire, és nagyon hosszú időre. Talán én is segíthetek.
Már kelt is volna fel, hogy a medvét is felfalja, mert ugye ez egy kicsi, csenevész fajta volt, a farkas meg húsevő, de hirtelen olyan hascsikarás tört rá, hogy megdermedt ültében. Feje lassan torzult, de macinkat ez nem foglalkoztatta, őt most a mézeskalácsa érdekelte.
-Bagoly küldött ide, hogy Róka néni el tudja nekem árulni a mézeskalács titkát!
A farkas gyorsan válaszolt, hisz’ neki sem volt most ideje kicsi bocsunkra, de őt nem az álmosság kapta el.
-Egy embertől leste el a receptet. Arra lakik.
Mutatott el az egyik irányba, majd mikor medvénk visszafordult, hogy a segítséget megköszönje, már nem találta sehol farkas komát, csak a távolból hallott egy hatalmas megkönnyebbült sóhajtást valamelyik bokor mélyéről. Vállait megvonva folytatta hát útját a mutatott irányba. Már kezdte bánni, hogy elindult felkutatni a mézeskalácsot, de hát nem fordulhatott vissza. Szeretett volna, de az utat már visszafelé elfelejtette. Szórhatott volna kenyérmorzsát maga után, de egy az, hogy nem tudja azt sem hogy mi az a kenyér, kettő meg az, hogy jelen pillanatban már elkövetik ezt valakik az erdő tisztaságának kárára, szegény madaraknak még több feladatot adva, hogy ezeket mind eltakarítsák, tettetett örömet és éhséget erőltetve magukra. Na szóval, újra útra kelt, közben ismét gondolataiba mélyedt. Azon morfondírozott, hogy vajon hogy készülhet ez az étel. Rárakják-e a mézet? Vagy töltik-e? Mindegy, majd megkérdezi. Odaérve az ember házához, finom illatok csapták meg orrát. Sülő hús illata. Összefutott a nyál a szájában. Kikukucskált a bokrok mögül. Egy púpos, öreg nénike sürgött-forgott egy kemence körül, halk nyöszörgés hallatszott egy ketrecből, amiben egy kislány gubbasztott, arca megdermedt, szemei üresen bámultak a fák közé. Hát igen, nem minden úgy sül el, ahogy azt szeretnénk. Medve koma semmi fenyegetőt nem látott a nénike viselkedésében, nem ismerte nevelési szokásaikat, és egyéb hobbijukat. Azt sem tudta, hogy nem kannibál népség, hisz ők is egymást eszik meg néha. Az őzike is milyen jó barátja volt, de hát a fajfenntartás az első. Kilépett hát a bokrok közül, odasietett a nénihez.
-Kellemes napot, Néni! Remélem nem zavarom?
Az öregasszony rémülten fordult hátra, azt hitte hogy lebukott. Annyi éve űzi itt mindenféle alantas tevékenységét, hogy lassan-lassan becsavarodott, és minden apró zajra megriadt. Mikor azonban meglátta a bocsot, elmosolyodott, és közben már azon gondolkodott, mit lehetne kezdeni egy medvével. Mert ugye állati húst nem eszik, a szőre sem kell neki. Akkor világosodott meg, hogy hát ez a medve beszélni is tud! Hisz’ az előbb szólt hozzá! Arcára kaján vigyor szökött.
-Persze, hogy nem zavarsz, Macikám! Hát miben segíthetek?
-Én a mézeskalács felől érdeklődnék! Kenik-e vagy töltik-e?
-Most mézeskalács vagy töltike? Sajnos a harmadikat nem ismerem.
Szegény boszinknak is elvette már az eszét a sok emberhús, hiszen köztudott, hogy az nincs jó hatással az ember szürkeállományára. És mivel bocsunknak sem valami gyors a felfogása, egy pillanatnyi elmezavar után azonban ismét megszólalt.
-Nem, nem csak a mézeskalács! Azt hogy csinálják?
-Értem! Hát tudod kicsi bocs, ez az én titkom marad. Senkinek nem árulhatom el. De nézd meg a házam! Az egész abból van!
Majd hogy büszkeségének látványát a macival élvezhesse, leguggolt mellé, pontosabban csak akart, hisz’ elég vén volt már szegényke, és olyan görcs állt a derekába, hogy visítva eldőlt. Pici medvénk annyira megrémült, hogy úgy el akart szaladni, mintha puskából lőnék ki, de sajnos mivel épp a házzal állt szemben, így egyből nekirontott. Mivel a mézeskalács illesztése nem valami szilárd alapokon nyugszik, így úgy ahogy van, összedőlt az egész. A banya mégjobban visított és vergődött a földön, a kislány elmeháborodottan röhögött a ketrecben, a kemencéből fekete füst gomolygott. Oda a ház, a vacsora. Banyánk elájult. Macink ijedten kászálódott elő a romok közül, és rémülten nézett körbe. Keze ügyébe akadt egy darab a ház falából. El is feledte minden gondját, mikor megérezte a méz kellemes illatát. Szájába vette a darabot, majd mikor rájött hogy ez jó, hát felpakolta magát, és a banya egyik talicskáját mézeskaláccsal és boldogan elindult hazafelé. Többé semmi sem érdekelte, otthon éjjel-nappal mézeskalácsot evett. Pár hónap múlva viszont a magas vércukorszintje miatt cukorbetegségben meghalt, mivel az orvosláshoz már egy állat sem értett az erdőben.

Vége

7. Geroh – a legenda – igaz története (Geroh deLol)

Híveim! Lássátok szümtükkel mindazokat, amiket róllam terjesztenek Távolrévszerte, rágalom, íme figyelmezzetek most rám, elmondom a teljes igazságot! Csak most, csak itt és csak a dús kebelű hölgyekne… na jó, ha már itten vagyol te is Erik fijam… és Calan fijam hát hallgassad mög te is eztet mindefele!
Először is kezdjük a nevemmel. Ősi nemesi vérbű vagyok származtatva bizonyám! Családnevünk a DElíriumban Leledző Okádós Lelkészek rövidítéseként csak de LOL-ként maradt fent. Dicső név ez, szátokra ne vegyétek méltatlanul, mert aztán lecsap rátok a zisten haragja, de le ám, és nem kaptok többet mézeskalácsot… se egyéb édességet… még kabát alól sem!
Nos, anyám fijaként láttam meg a napvilágot. Mivel édesanyám már csecsszopó koromtul fogva nem bírt velem, folyton azért imádkozott, hogy a jóisten áldjon meg engemet, s gyúljon fényesség az agyamba hogy megvilágosodjak, mi a helyes cselekedet és mi a bűnösös. Nos, imája meghallgatásra találódott, úgy tizenkétévesforma lehettem, mikor is az Úr magához szollított. Igaz, hogy egy hatalmas dudá… öö… hatalmas jóindulattal rendelkező apáca képében jelent meg előttem, de az ő maga hangján szólott hozzámfele! Egésszen pontosan aztat mondta, hogy „Geroh fijam, figyelmezz most reám, fontos dolgot akarok mondani! A mai naptól fogva te kezeled a perselypénzt és te gyűjtöd be az adományokat” Ettől a naptól kezdve beköltöztem a kolostorba, s mivel még igen kicsi voltam, addig nyaggattam a szerzeteseket, míg át nem küldtek a női szakasszba! Ott volt ám a csodás élet! Mint csecsemő, szívtam magamba a csodálatos, lélekmelengető igéket, s csüggtem a lányok… öö apácák ajkain szüntelen! S ők tanítottak engemet az élet, s az Úr dolgaira! Bizony ám!
Erik fijam, ne bámulj tátott szájjal, mert berepül a légy, aztán nem tartok keresztelőt kilenc hónap múlva! … Ja, hogy te nem asszonyállatja vagyol…
Notehát ottan fejeztem abbafele, hogy mikor felserdültem, az apócák – így hívtuk azokat a tagokat, akik féltékenyek voltak rám, és éjjelente átlógtak az apácákhoz, mert fűtötte őketet a vágy – elküldtek engemet téríteni hitet. Legelőször is egy tolvajbandához szegődtem… öö… illetve az első megbízatásomat ott kaptam… jajj, dehogy! Szóval ottan kerestem én az eltévelyedett lelkeket! Találtam is jó sokat. Mindegyik színaranybúl s ezüstbül volt ám, s önkényesen faljánlották vala az Úrnak mindet, természetesen az én közvetítésemmel. Ezután még nehezebb feladatot kaptam. Márpedig hogy látogassak el a piroslámpásos negyedbe, és ott hirdessem a szent igéket. Különösen ügyeltem arra, hogy mindegyik leányba egész mélyen hatolhasson be az Úr minden szava, s átjárja őket teljesen, megvilágítva fényével elméjükett. Az ő szava szólott az én szájamból, de némelyik olyan süket volt, hogy egészen közel kellett hozzá hajolni. Lámpásként szolgáltam én ottan. El sem tudjátok képzelni, mennyire kemény meló volt az! Nap mint nap úgy megizzadtam, hogy majdnem fürödni mentem! Na de ennyire mélyre azért nem süllyedtem…
Nos, van még egy dolog, amit el kell mesélnem, osztán alhattok, nem zavargok tovább… Calan fiam, majd leragad a kis szemed… ütyülüpütyülű… adakozzatok! Vágyok ráto… öö a pénzetek… szóval az admányaitokra, szóval amíg befejezem, addig csak töltikézzétek tele a perselyemet, itten van, máris mehet körbefele!
Áhh… nade… mégilyet! Hiszen azok ottan a lányok, a kupiból! Jöttek ők is meghallgatni a mesémet?! Denaccerű! Geri bácsi hírös lett!
Nade… mijez a sok gyerek ott körülöttük??? Nem… nem… rágalom! Nem az enyémek! Halljátok! Nade… lányok! Csillapodjatok! Lááányok! Nem én voltam! Ne… ne üssetek… ááááá! Ne, legalább köveket neee! Áááá… segítsééég! Én ne…..

8. „Töltike” és a lovag
avagy
Sárkányrege

(Falniria Dragona)
I. rész

Valamikor, réges-régen,
Egy thrillioni hegyvidéken,
Vadregényes szép tájakon,
(Ennél jobbat ne várjatok!)

Hol lantosok még regélnek,
Hős lovagok mesélnek
Grófok, bárók, hercegek,
Gyávák, bátrak, délcegek.

Egy legenda, mi messze száll,
Hogy a sárkány hol tanyáz?
A misztikus lény merre „öl”?
Talán ott, hol lejt a völgy?

Keringett a pletyka szépen,
Egy thrillioni hegyvidéken,
Szájról-szájra meg sem áll,
Egy távolrévi falunál.

Egy nap aztán jött a hír,
„Meglett bíz’ az óriásgyík!
Barlangjában szunnyad éppen,
Van, ki szembe száll a rémmel?”

Előlép egy bátor ’ lovag ’:
„Ide kardot, páncélt, lovat!
Legyőzöm én minden áron,
Élni fog a másvilágon!”

Dühös vágy volt ’ hős’ szívében,
S elindul az útra, lassan, kimérten,
S paripája vágtatott a szélben,
S hangos kacaj zúgott át a népen…

Eközben a vadon mélyén,
Folyó mellett, erdő szélén,
Egy hegy belsőben, félhomályban,
Sárkány alszik egymagában.

Myfille volt a sárkány neve,
A hősökön meg csak nevet,
Nem egy ifjút ölt már meg,
Bár az idő felette is elment.

Jó, valljuk be, öreg volt,
Sápadt is volt, mint a Hold,
Igaz, pikkelyei kopottak
De a fogai csillogtak.

Nem volt most már semmi dolga,
Nem tudta, mi lesz holnap,
Nem izgatta már a múlt sem,
„Begyógyult már minden nyílt seb”.

Így élt Myfille barlangjában,
Egy angliai hegyaljában,
De a lovag megérkezett,
Hátasával lefékezett

Myfille erre felébredt,
Álmos szemmel kikémlelt,
Lovag kézben ott a kard,
Látja ám, hogy mit akar.

A lovag akkor leszállt éppen,
„Hé, te sárkány, dugd ki képed!
Hagy tűzzelek karóbotra,
Eltemetlek ganédombra!”

Myfille meg csak egyre röhög:
„Kicsi bolha, ne pörögj!
Bár idáig jól aludtam,
Ez vicces volt, jót mulattam!

Most pedig távozz, kérlek,
Konzervkaját most nem kérek!”
Aztán gyorsan fogta magát,
Lefeküdt, és aludt tovább.

Lovagunk csak forrt a dühtől,
S a barlangba meg így üvölt:
„Mi van, rémség, gyáva vagy?
Vagy fejedben kevés az agy?

Nem mersz kiállni ellenem?
Félsz, hogy fejed beverem?!
Nyápic gekkó, kis varangy,
Büdös gyíkmakett vagy!

Mielőtt még befejezte,
Myfille máris lefejelte,
Utána egy fához vágta,
Majd be a vízbe, be az árba.

„Na ez aztán tényleg sok!
Ne sértegess kispiszok,
Mert Isten bizony én téged
Két karommal széttéplek!”

Myfille-ben feltámadt a vad,
(Ez lesz ám a békés nap!)
Fújtatott és zihált nagyon,
Szemében a harag ragyog.

Közben Whallon nagyot esett,
(A lovagról szól ez az eset,
Whallon bizony hősünk neve,
Olvasd ki, ha tudod, hehe!)

Ömlött bőven vörös vér,
Fájt a feje, alig élt!
De vitézünk bíz’ talpra áll,
Bár majdnem kitörte a nyakát.

„Tehát mégis bírod még!”
„Hát neked nem volt elég?!
„De most aztán nem kíméllek!”
„Jaj, istenem, jaj de félek!”

Dialógot váltottak,
Engemet meg untattak!
Uraim, ez dög unalom!
Hol hát az a bonyodalom?

„Az is lesz itt nyugalom!”
De engem megesz az unalom!
„Viszályt akarsz? Úgy legyen!
Csak lenyomom ezt a kislegyet!”

Azzal Myfille ütött egyet,
Whallon pedig széllel szemben,
Repült aztán esett nagyot,
Maga után csíkot hagyott.

De a lovag visszatért
Rajta páncél, teljes vért,
Karddal megy a sárkány elé
(Ez lehetett úgy estefelé)

Egész este ment a harc,
Vérzett pofa, vérzett arc,
Hajnalig még küzdöttek,
Egész éjjel küszködtek,

S bár (ezt meg merem írni)
Egymással nem tudtak bírni.
Lihegtek már mind a ketten,
Levegőt már alig vettek.

„Na jó, most már elég legyen!
Gondolkozzunk döntetlenen?”
Myfille békeséget kínál fel,
S a háború csak itt áll meg,
„Erős vagyok, te is az vagy,
Miért kell ide ennyi maszlag?
Ugyanolyan jól vagyunk,
Miért legyen még több bajunk?”

„Azt akarod, hagyjak békét?
Idézzük a regény végét?
Gondolj szegény közönségre!
The End legyen? Mese vége?”

„Ugyan, ember, dehogy elég!
Még túl sem vagyunk a vers felén!
Lesz majdnem kettő rész,
Kettő szakasz, aztán kész!”

Ez volt hát az első passzus,
(Rossz szó helyet most csak basszus),
Myfille Whallont „elengedte”,
De a csatát nem feledte,

Lovagunk meg tikkadtan,
Most már kissé higgadtan,
(Bár harc után már nem is laza,)
Elindult ám, igen, haza,
.
Myfille pedig vajon mit tett?
Durmolt tovább, mint egy kisded.
Visszaaludt, szunyált végre,
S e résznek itt lett vége.
II. Rész
Valamikor réges-régen…
Most már új kezdet kéne!
Ez egy másik, új történet
Örüljenek ifjak, vének!

Új történet, több hős alak,
Új helyszínek, várak, falak,
Király is lesz, meg egy álnok,
Fényességes, messzi álmok.

Két szereplő: ennyi elég?
Hisz ismertek engem rég,
Így nem mese, hanem ponyva
Mi lenne majd, hogyha

Beletennék még egy sárkányt?
Esetleg egy szép királylányt?
Gonosz is kell, kettő-három
(A folytatást alig várom!)

De a két hős megmarad:
Vitéz Whallon, meg a vad,
Azaz Myfille, a másik főhős,
Egyikük se lett még gőgös.

Na de ez egy új szakasz,
Tél után jött sok tavasz,
Ősz és plusz még néhány nyár,
Két hősünkre vajon mi vár?

Myfille most épp nem alszik,
Az erdő mélyén vadászik,
Megfelelő zsákmányt várva,
Türelmesen, lesben állva.

„Egy órát várok még,
De azután irány dél!
Bár eltarthat ez órákig,
Nem leszek itt sokáig.

Hol egy lovag mikor kéne?
Ő lenne ám az ebédem!
De ők bezzeg akkor jönnek,
Ha rájuk jön a ’most megöllek’!”

Miközben Myfille morog,
(Hasa meg eléggé korog),
Elég közel, valahol,
Whallon lovag vándorol.

Bánatosan ballagott,
Közben bölcsen hallgatott,
Gondolatba merülve,
Lassan törtet előre.

„Fáradt vagyok, fáj a lábam,
Régen láttam szappant, s kádat!
Mi ez a bűz? Phúj, én vagyok!
Dezodort és Tic-Tac-ot!!!

Büdös vagyok, mint egy ló!
Hogy legyek így csábító?”
Talán kicsit dühösen,
Így ment Whallon büdösen,

De távolabb egy tavat lát,
(Nem lesz büdös már a láb!),
Odaszalad, levesz mindent,
(Nyugi, 18+ nem lesz itten!)

Beleveti magát nyomban,
Nem lesz most már nagyobb gondban,
Boldogságban fürdőzik,
Úgy tartja-, nem üldözik.

Pedig bokor hűs tövében
Valaki épp üldögélget,
Pontosabban Whallont nézi,
De a bűzét már nem érzi,

Vajon ki feni rá most a fogát?
S a bokorban, nahát!
Másik hősünk nyála csorog,
De közben így vicsorog:

(Bár közeledni nem nagyon mer)
„Jaj, már megint ez az ember!
Más nem tudott volna jönni
Kit meg tudnék most már ölni?”

Tovább lesi a tavat:
„Hé, várjunk, egy pillanat!
Nincsen rajta most épp semmi!
Most kéne őt megenni!”

De hát Myfille nem csalárd,
Csendben ül és vár tovább,
Glória tűnik fel felette,
Hogy hősünket meg nem ette.

Ezenközben Whallon lovag,
(Ki fürdés után nem mos fogat,)
Kimászott a száraz partra,
Szemeit az iszap marta.

Ruhájában megtörölte,
De valaki már állt előtte,
Jól tudjátok, Myfille volt az,
Ki bokor mögött már nem horpaszt,

Lovag szemnek nem mer hinni:
„Szerbusz, bolha, hogy vagy mindig?”
Whallonon most végig néz:
„És… ily ’ruhába ’ hová mész?”

(Melegen sütött a nap,)
Whallon lovag észbe kap
Fölöltözik, ahogy bír,
Arcán piroslik már a pír.

Keresi a fegyvert nyomban,
Most van bizony kicsit gondban:
Myfille- nál volt most a szablya,
Az embert szóhoz jutni bíz’ nem hagyja:

„Hát nem emlékszel rám?
Jó pár év eltelt az óta, lám
Nem változtál nagyon meg.”
/(Ez már az idegeimre megy!)/

/Megint nincs semmi fordulat
Mi lesz, ha az író nem mulat?/
„Te írtad, hogy ne legyen hepaj!”
Jó, Ez igaz, no se baj!

Unalmasan indult e rész,
De túlon innen közel a vész,
Mondtam, hogy lesz még szereplő,
Gonosz is van – egyből kettő.

Gonosz város emelkedik,
Vér szagáért epekedik,
Szörnyek hada kóborol az úton,
Fekete víz csorog ki a romos kútból.

Ez egy kicsit horrori lett,
De nem segít rajta semmily’ tett,
Most nézzünk csak egy sötét várat,
Ahonnan a gonosz árad.

Na, komorságba temetve,
Belépünk egy terembe,
Hatalmas falai állnak,
(Nagyságán leesnek az állak.)

A helységben a falak alatt,
Idegesen mászkál egy kis alak.
Ő itt a főgonosz, bizony,
A külseje elég… iszony.

Mordant volt az alak neve,
Vörös volt az egész feje.
Az arc is, nem csak a haja,
Volt neki is elég baja.

„Hol lelem azt a bénát?”
Ordít, s fel alá sétált.
Nyílik az ajtó, s benéz egy-egyén,
De nem látni mást, csak a fejét.
„Felség, miért ordítottál?
Csak nem engem szólítottál?”
S így kérdez ez a lény,
(Hangján hallik, egy kicsit fél,)

Egy sárkány volt az,
(Myfille-lal szemben ő nem horpaszt)
Ő volt Chaos, a hímsárkány,
Belép csendben, s választ vár.

(Beleremegnek a falak:)
„Hát persze, hogy téged hívtalak!
Megint tömted a fejed,
Mikor urad mellett a helyed!?”

„Ha tudni véled, nem mulattam,
A könyvtárban épp kutattam,
Mikor kiáltottál, s én szaladta…”
„S a föld robogott alattad?

Eh, de mindegy, hagyjuk ezt most,
Mondok valmit’, ami fontos!
Gondolkoztam sok-sok dolgon,
És a népem nem túl boldog.”
Közben fel s alá sétált,
Nem hagyta alább a témát:
„Félő, hogy háborognak,
Vess véget ennek a dolognak!

Fegyverrel és erőszakkal,
Sereggel vagy szép szavakkal,
Nekem mindegy, de legyen béke,
Még ha mészárlás is lesz a vége.

Chaos némán meghajolt,
S az ajtó felé ballagott,
De mielőtt kimegy rajta,
Mordant szava visszatartja:

„Ja, és szerezz nekem egy arát!
De aranykorona tartsa a haját,
Hercegnőt hozz, ne egy banyát,
S most hozass be valami kaját!”

Tágra nyílt a sárkány szeme:
„Ennek elment a maradék esze?
A tündék bármikor támadnak,
Az esküvő most várhatna!”

Ezt gondolja magában,
Mordant a fejébe ha látna,
Nem maradna Chaosból semmi,
„És mit hozassak neked enni?

Levest, sültet, édességet?
Hideg, vagy meleg ételt?
Fenséged öröméhez időt szánok…
Esetleg mézeskalácsot?”

Mordant dühösen kiabál:
„Nekem mindegy, de eredj már,
S ha legközelebb feleselsz,
Az étlapon te leszel!!”

Chaos gyorsan kiloholt,
S Mordant egy tervet koholt:
„Jobb szolgát kell keresnem,
Ez egy tűben is elesne!

Chaos erős, de nincs esze,
Lehet, erejét elveszem…
Eh, hagyjuk a szolgát,
Végezze csak el a maga dolgát!”

Ez volt az a gonosz beszéd,
Min elveszti mindenki az eszét,
De hol van a mi két vitézünk,
(Eddig csak a fejünkből kinéztünk)

Valamit tán elfeledtem!
Ily butuska hogy lehettem?
Hogy néznek ki, nem tudjátok,
(A rizsát még nem unjátok?)

Myfille, a idős sárkány,
Ki mást nem eszik, mint sáfrányt,
Mióta elkezdődött ez a rész,
Zöld szemével bölcsen néz,

Pikkelye is zöld volt,
Mit tarkított egy-egy barna folt,
Volt hosszú szárnya, hegyes szarva,
Éles karma, tüskés farka,

Tüzet is tudott fújni,
Hasa alatt át lehetett bújni,
Fehérek voltak fogai,-
Asszem, ennyit tudok mondani.

Na és Whallon, az ember,
Ki sárkányt ölni már nem mer,
Mi mondjak? Nem nagy kunszt,
(Bizonyára már nagyon unsz…)

Hosszú, fekete a haja,
S a szemei…hajaj!
Izmai csillogtak a napfényben,
Mosolya vetekszik Brad Pitt-ével…:)

Eh, ez most komoly,
Na jó, kislány, ne bomolj!
Olyan lovag volt,
Ki ha kell, sárkánytüzet is olt,

Lovon jár, de nem fehéren,
(Jobb, mintha tehénen,)
Volt íja, tőre, kardja,
Lova, köpenye, pajzsa,

Páncélja, mint a teknősnek,
Ennyi csak kijár egy hősnek.
De miért hívjuk így?
Ki Myfille-t úgy hívta, hogy gyík?

Na de mindegy.
(Lesz izgibb rész is, hidd el!)
Még mindig a tónál voltak,
Bár egymáshoz nem igen szóltak,

Csak nézték egymást, gyanús szemmel,
Megszólalni egyik sem mert,
De aztán Myfille meggondolta magát,
S kieresztette hangját:

„Te mit keresel itt?”
Whallon a fülének nem hitt,
De nem izgatta, mit Myfille mondott,
Nem fordított rá nagyobb gondot.

„Kérdeztem valamit!
„S mit akarsz hallani?
Most nem sárkányt ölök.
Myfille magában: „Büdös kölök!

Ez nem volt szép tőle,
Hogy nem, sül le a bőre
A képéről! Meg kellene ennem,
Egy sárkányölővel kevesebb lenne!”

„S te, sárkány, mi járatban erre?
Délre tartasz a hegyeknek?”
Most Whallon Myfille- hoz fordult:
„Hisz északon háború dúl.”

Myfille dühös lesz e szavak után:
„Nevem is van, ha nem tudnád!
Vagy a te neved Ember?
Ha az ég ilyen névvel ver…”

„Hogy felvágták a nyelved, hallod!
Amúgy a nevem Whallon,
A tiedet kitalálom,
Büdös Száj vagy esetleg Rémálom?

Falnire vicsorog: „Nem talált, Ballon!”
„Nem ballon, hanem Whallon!”
Ballon, Whallon, Vállon, nem számít!
Egyébként a nevem Myfille!

Whallon-ban van egy talány:
„S fiú vagy –e vagy lány?”
„Szerinted egy lánynak ilyen a hangja!?”
De hősünk a beszédet abbahagyja.

Hangokat hall az útról,
Ott, az ösvényen túlról,
Le is lapul egyből a földre,
Lapítni kezd a magas a fűben.

„Neked meg mi bajod?”
„Fogd be te majom!
Hasalj le itt vész lesz!”
Lovagunk (jobb híján) így tesz.

Az úton jön egy fekete sereg,
S élükön ki kesereg?
Chaos, emlékeztek rá?
Vagy túl régen volt má’?

„Szakasz állj!”
Éles hangon így kiált,
A levegőbe szimatol,
S közben furcsán grimaszol:

„Egy ember, és egy… sárkány?”
(A szeme villogni kezd sárgán,)
Feje a tó felé fordítja,
De egy katona magát elordítja:

„Uram, mennünk kellene!
Már ha nincs ellene…”
Chaos visszatér az élre:
„Hát jó! Gyerünk délnek!”

A második unalmasan telt,
S a két barát útra kelt,
Hogy hova? Megtudjátok,
Ha a mesét nem unjátok…

Míg e lapokat betölti a fényesség)
Hátra van egy kényes rész,
Myfille és Whallon nyugdíjba megy,
Ne feledd, hátra van még egy…

9. Mézeskalács Töltike királykisasszony meséje (Isabel Ceryning)
- I. C. gyűjtése nyomán -

Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás Ócé Tengeren is túl, igen, igen, gyerekek, még a bölcs és hatalmas Füge Basi birodalmán, a mindig napsütötte Fügelanden is túl, ott terült el a türkizkék tenger partján egy csudálatosan varázslatos város, ahol a bölcs Túró Rudolf király uralkodott.
Ennek a városnak Türkizia volt a neve, és általában minden szép türkizkék színű volt benne. A paloták, amikben a vezető tanácsnokok, a nemesek laktak, az utcakövek, de még a lámpatartó vasak, és az esténként táncolva ugrándozó petróleum lámpa lángja is türkizkék színben ragyogott.
De ez a mese nem erről szól, folytassuk is, hamarjában.
Szóval, hogy Türkiziában Rudolf király uralkodott népe felett végtelen bölcsességben és nagy-nagy boldogságban, mindenkinek a legnagyobb megelégedettségére. És ahogyan minden más birodalomban, hát ebben is a királynak akadott három szép eladósorban lévő leánya. Mézeskalács Csuporka, Mézeskalács Bíborka és a legkisebb, aki – mint általában a mesékben – a legszebb is volt: Mézeskalács Töltike. Csuporka haja barna volt, mint az érett dió, hosszú és selymes, hullámzott dúsan, mint az a híres türkizkék tenger. Bíborka – aki a nevét hajának lángvörös színéről kapta – szeme ragyogott, fényességesen, mint a legeslegdrágább smaragd, akire csak reá pillantott a leányzó, az menten meg is igéződött, s nem tudta feledni eme tekintetet sosem. Töltikének, a legkisebbnek azonban nem volt semmilyen különlegessége, képessége vagy varázs ereje. Hosszú, dús, egyenes szálú mézszőke haját mindig befonva hordta – ezt Csuporka nővére irigyelte titokban -, egyszerű ruhában járt, és roppant bájosan tudott mosolyogni – ez meg Bíborka királykisasszonyka haragját gerjesztette fel nem is kicsit, mert neki nem voltak olyan szép, szabályos porcelán fogai – a szegény gyerekekre, akik egyre-másra bukkantak fel minden vasárnap délelőttön, amikor a királyi család a hagyományoknak megfelelően körbekocsikázta a Palotanegyedet és a Nagytemplomot, amit Türkizia istennőjének Türkának szentelt a város főpapja a nagyméltóságú Samarion.
És igen, elérkeztünk a mesénk egyik fordulatos sarok pontjához, mert bizony ez a főpap, ez ebben a csudameseszép türkiz és kék városban, ahol jobbára boldogan és elégedetten éldegéltek az emberek, boldogtalan volt és roppant gonosz. Abból fakadott eme előnytelen tulajdonsága, hogy biza, szerelmes volt ő a Rudolf királynak a szépséges feleségébe, a királykisasszonyok édesanyjába, a hetedhét határon híres, népszerű és közkedvelt Rózsabimbó királynőbe. De a felséges asszonyt más fából faragták ám: ő ugyan egy tapodtat sem engedett a házastársi hűségből, rajongásig szerette jó urát, a bölcs uralkodót, ki biztos kézzel vezette a sosem látott jólét birodalmába Türkizia szerencsés lakóit.
De ez a hatalmas siker széria csak még jobban tüzelte Samarion főpapnak a gonosz lelkét, s ahogyan magányos éjszakáin vággyal telve letekintett háromszáz és kerek három méter magas elefántcsont tornyának ablakából, s hallgatta sajgó szívvel az alant vigadó, mulatozó városlakók örömét, elöntötte a méreg, és eldöntötte: ennek egy élete- egy halála, de véget vet. Gonosz tervét éjjel és nappal egyfolytában szőtte, nem kimélve sem időt, sem fáradtságot. Hol buzgólkodása hallatszott a titkos laboratóriumából, mi az Elefántcsont torony aljában, az alagsorban húzódott meg, s hétszer hét mágikus lakat őrizte, hol meg vékony, szikár, félelmet keltő alakja bukkant fel a Nagytemplom valamelyik mellékhajójában, ahogyan a Sötétség fekete szívű isteneihez imádkozott tervének sikerre viteléért.
Fel is tűnt a dolog – mármint hogy a nagy sürgés-forgás – a királykisasszonyoknak, de leginkább a legeszesebbnek, a Töltikének. Hamarjában össze is csődítette a testvérjeit a palotának a nagy türkizkék üvegekkel ékes aulájába, és elsuttogta nekik nagy titokzatos arccal:
- Nővérkéim! Úgy érzem, nagy-nagy veszedelem fenyeget minket! Samarion főpap ármányt sző ellenünk, hófehér tornyának setét mélyiben! De tudom ám a megoldást! Ki az, aki velem tart, hogy kifigyeljük miben mesterkedik ez a rosszalló akarat? -
Hát persze, hogy mindannyian jelentkeztek, hiába volt közöttük néha villongás, azért jó testvérek voltak, neki is indultak hát, az előre megbeszéltek szerint, mikor éjfelet ütött az óra, s kihalt a csodás, türkiz palota. Három pár mezítelen talpacska csattant óvatoskodva a márvány kövezeten, három karcsú, nádszálhoz hasonlatos, hálóruhás alak lopakodott nesztelenül a lépcsőkön át, a palotaudvaron keresztül menve az alagsori titkos laboratóriumba. Töltike volt a legmerészebb, ő nyomta le a súlyos vas-kilincset, s amivel a három királykisasszonyok szembe találták maguk, az minden volt, csak nem vidám: Samarion gonosz főpapja a terem közepén lévő emelvényen egy igazi Lávasárkányt nevelgetett veres erezetű tojásában, nyilvánvalóan azzal a szándokkal, hogy annak iszonyatos tűzerejével aztán elpusztítsa Türkizia városát, Túró Rudolf királlyal és annak családjával egyetemben.
- Fényességes Türka istennő kegyelmére! – rebegték szájuk elé kapva a kezüket a királylányok, de felsikoltani sem volt idejük, mert csapódott az ajtó megettük, s a főpap kegyetlen, vérszomjas kacaja csengett füleikbe.
- Végetek, ostoba nőiszemélyek! Itt lelitek halálotok a kazamatákban, rémes lényeim közt, de jobb is talán ez a vég nektek, mert ha feljöttök egyáltalán élve, akkor itt már csak romokat láttok majd, s holttesteket, mert elveszek apátoktól mindent, legelőbben is anyátokat, a szépséges Rózsabimbót! -
És kacagott egyre csak a rettentően eltorzult arcú férfi, mialatt varázspálcájának egyetlen intésére előbb liánok, erős, széjjelszakajthatatlan kötelékbe kötötték a királykisasszonyokat, majd valami láthatatlan erő durván egy csapóajtó felé taszigálta őket.
- Isten veletek, leánykáim! – integetett nekik Samarion egy eszelős vigyorral, majd a gyermekek sikoltozva hullottak alá a mélybe. Szerencsére puhára estek, mert odalent nem volt más, csak homok. Meg körülöttük a hasznavehetetlenné vált, varázslattól mentes liánok.
- Na, most aztán szépen benne vagyunk a pácban! – mondta ki leghamarabb mindőjük véleményét Csuporka, a legidősebb. – Nem, nem, drága nővérem, most leszünk csak! – mutatott a mozgolódó homokra meztelen talpaik alatt Bíborka – NYOMÁS! – kiáltott Töltike, és még rohantában fölkapva egy liánt elsőként kezdte meg három nap, s három éjjel tartó bolyongásukat a főpap alagútjában. Labirintus volt ez a javából, néhol zsákutcákkal, vakjáratokkal, melyek nem vezettek sehová, vagy éppen valami beláthatatlan mély szakadékba, ahonnan dögletes bűz és lúdbőröztető sikolyok, hörrentések és morrantások hallatszottak. A negyedik nap reggelén Töltike – étlen, szomjan és kimerülten – valami fényességet látott az egyik szűk alagút végében. – Nézzetek oda! Talán … – nem merte végig mondani, mert előtte számtalanszor volt már, hogy azt hitték, megmenekültek, de mindannyiszor csalódniuk kellett. – Megnézem! – határozta el magát a kicsi lány, és mialatt nővérei csak magukba roskadtan üldögéltek és utolsó, hálóingjük zsebében talált kifli-csücsküket rágicsálták, Töltike nekieredt.
Odakünn éjszaka volt, barátságos fénnyel ragyogtak a csillagok, no meg egy pici házikó, vidám nádtetővel és valami csudálatosan szép muzsikával, ami egyértelműen odabentről áradt. A királykisasszony azonmód, fésületlen, szakadt ruhában, sáros, földtől, barlangtól koszos mezítelen lábbal odafutott, s bekopogtatott nagy lelkesen.
- Bújjál befele! – kiáltott egy hang kifelé, s a muzsikaszó abbamaradt. Töltike be is nyitott, nagy merészen, s még nagyobb volt az ámulatja, amikor egy igazi csillagszemű juhász nézett rá, subája fölül. – Mi járatban erre, hol a madár sem jár, ilyen kései éjszakán, kicsi lány? – kérdezte a legény nagy mosolyogva a bajsza alatt.
Kihúzta magát a kis királykisasszony, és bátran csengő hangon felelte: – Én bizony segedelmet kérni jöttem, jó juhász uram, mert én és két testvérkém itt kóborlunk már három álló napja s éjszakája egy elátkozott kazamatában, se ételünk, se italunk, már alig hogy élünk …
Hamarjában indult a legény, subáját a sutba dobva, pipáját az asztalon hagyva, szedte a lábát is nagyon, csak úgy kopogott a vasalt csizmája. – Mutassad, kicsi lány, vezess gyorsan a testvéreidhez! Meleg ruha kell nektek, puha ágy, meg illatos, citromos tea! – ád jótanácsot is egyben, mialatt egyre beljebb hatolnak a baljós labirintusba, mignem meg is pillantják az egymás vállára borult két idősebb királyi csemetét, szemeik könnyesek, szájuk szederjes, sápadt arcocskájukon a lemondás és a reménytelenség, mit felvált szinte pillanatok alatt a felszabadult örömködés. – Köszönjük, Töltike, kishúgunk, köszönjük! – hálálkodnak nyomban, egymás nyakába borulva, ölelkezve, majd engedelmesen libasorban követik a juhászlegényt, ki kunyhójának biztonságába rejti a menekülteket.
Odabent aztán a kellemes melegben, fahasábok ropogása közben, illatos gyógyfüves teát kortyolgatva, frissen mosott, tiszta kendőkbe bugyolálva mesélik el a gyermekek, egymás szavába vágva, hogy miféleképpen kerültek a gonosz varázsló-főpap rémlény-labirintusába. A megmentőjük előbb érdeklődve, elnéző mosollyal, majd egyre komolyabban, egyre komorabban hallgatja a kacifántos, kacskaringós mesét, de a legjobban akkor setétedik el a pillantása, amikor Töltike szót ejt a sárkányról, mi már majdnem kikelt a tojásából. – Igen, hallottam a Lávasárkányról, kislányok, azaz … – szégyenlősen elmosolyodik – felségek … khm … hát … szóvalhogy, a szóbeszéd azt tartja, hogy minden egyes ilyen lényt mással és mással lehet ártalmatlanná tenni. És attól félek, hogy ezt itt, mert varázsló gondozta már tojás kora óta, nem lesz egyszerű! – a lányok itt ijedten néztek egymásra, de a jó juhászlegény bajsza alatt biza megint elmosolyodott – Nem kell a kisasszonkáknak aggódni, megvan itten mindenre a megoldás! – a ládafiához lépett, s különféle ismeretlen eredetű és rendeltetésű dolgokat kezdett el belőle kidobálni, mignem egyszerre fölkiáltott boldogan – Meg is van, imhol-e! – és egy ráncos szélű pergamentet mutatott fel, telisteli róva mindenféle kacifántos írásformákkal – No! Azt mondja ez az iromány, amit egy kedves, öreg cimbora hagyott itt még vagy húsz év előtt, hogy … a Lávasárkányt egyvalami szelidítheti meg: egy királylány hajszála, egy királylány könnycseppje és egy királylány éneke. A többit meg a kisfelségtek nyugodtan rám bízhatják. – kiváncsian pislogott a lányokra, értik-e miről is van szó. Értették azok biza, Csuporka máris nyújtotta egyik dióbarna hajszálát, Bíborka meg egy piciny fiolát, miben egy csepp könnye volt … csak a legkisebb, Töltike, ő nézett szomorúan maga elé.
- Hej, mi a gond, instállom, drága kis királykisasszonkám? – kérdte a juhász, aggodalmasan pislogva, bajuszát pedergetve. – Semmi, semmi, jó juhászlegényem, csak … – szipogott a kislányka – … csak félek hazamenni, mert nem akarom a pusztitást látni, amit a gonosz Samarion véghez vihetett azóta, hogy mi a labirintusában bolyongtunk. – mondotta szomorú arccal, de azért a kötelességtudat felül kerekedett benne, s csomagolni kezdte kicsi batyúját.
- Egyet se félj, testvérkénk! Mi is veletek tartunk, csak nem hagyhatjuk, hogy egyedül szállj szembe az átokkal ami Türkizia nemes városát sújtja! – mondották egy emberként a nővérjei, és mire a juhászlegény észbe kaphatott volna, már négyen kaptattak egyenletes iramban hegyre föl, meg hegyről le, előre, a Rudolf királynak a birodalmáig.
Mikor megérkeztek, láthatták, hogy az utolsó pillanatban jöttek, mert Samarion valamely gonosz varázslatával nem csak hogy kikeltette, de meg is növelte a Lávasárkányt, ki hatalmas szárnyait széjjel terjesztve, baljóslatú vijjogásokat meg kisebb tüzeket eregetve repkedett, körözött leginkább a palota felett. Aki a hangját hallotta, megreszketett, testben és lélekben, s futott minden városlakó a Nagytemplom felé, imádkozni, meg mécsest gyújtani, hogy szeretett istenasszonyuk megóvja őket ettől a veszedelemtől. Szedték a lábukat a fiatalok is fürgén, hogy odaérjenek idejében a palota előtti nagy türkiz térre, ahol a juhászlegény subájából elővette a furulyáját, s rákezdte, Töltike meg csengő szép hangján folytatta, énekeltek, zenéltek, egyre-egyre közelebb csalogatva a szörnyeteget.
Mikor a Lávasárkány már nem olyan magasságban repkedett, az ifjú előhúzta a hajszálat, meg a könnycseppet, és gondosan megcélozva a fenevad mágikus bal szemét, arrafelé hajintotta azokat, egyetlen pillanatra sem hagyva abba a furulyálást, mert tudván tudta, hogy csak ezek együtt adhatnak segedelmet a főpap ármánya elől.
S lássatok csudát! A mostanáig fékezhetetlen röpködő tűzokádó engedelmesen leereszkedett, s meghajtotta büszke fejét a juhász előtt, mintha csak azt mondaná: – Mától téged szolgállak, uram! – és hogy a meglepetéseknek ne legyen vége, lehajintotta a subát a legény is, meg a kackiás pörgekalpagot, s mosolyogva illesztette fejére a koronát, jelezve: királyfi ő, a szomszédos Amarilládia urának legkisebb gyermeke.
Keblére ölelte az elősiető Rudolf a megmentőt, ahogyan a szép Rózsabimbó király asszony is, s menten megállapodtak: eme királyságnak három leánya egybekél ama királyságnak három fiával, emlékül a dicső cselekedetnek, de a juhászlegény, mert biza igy emlékeztek meg róla, no, ő Töltikét akarta, s meg is kapta, hét nap, s hét éjjel vigadtak utána, hetedhét országra szólt a dínom-dánom, amit a gonosz, ármányos Samarion a börtön vasrácsa mögött nézhetett végig, életfogytig tartó elzárását töltve.
Így lett vége a mesének, itt a vége, fuss el véle, így hát aztán gyerekek, álmodjatok szépeket!

 10. A fényességes lovag legendája – hőstöltemény…azaz hősköltemény nyomán (Polett)

Mondok Neked egy mesét… No, mondjad…Nem kértem engedélyt. Azért csak mondjad… Jól van, ne sürgess, kezdem máris. De ugye nem valami lovagos, sárkányszöktetős, hősöregkirályos történet lesz? Nos, hogy is mondjam…pontosan az lesz. Na, ne nyafogj, komolyan mondom, ez lesz az utolsó ilyen. A múltkor is ezt mondtad… Milyen múltkor? a legutóbbi ilyen szerencsétlen próbálkozásodnál… Ne nevess ilyen gúnyosan! nem voltam ám olyan szerencsétlen… Nem tanúsítottál elég toleranciát. Vagy érdeklődést. Jól van, igazad van, bármit is mondtál. Vagy nincs, de mindegy… Kezdd el, mert kinő a szakállam! Nézd, a pimaszt, csak szeretnéd, lányom!
Tehát… Egyszer volt, hol nem volt…tudom, a kikötői tengerben tükröződő csillagokon túl is… Dehogy tudod! Éppen hogy azon csillagok egyikén, miket Te emlegettél, szóval, ott kezdődött ez a történet. Na és hogyan kezdődik ez a történet? Egyszer volt, hol nem volt… Ezt már hallottam! Nyugalom, édes-mézem, akkor kezdjem talán a végén…?
Nem. Csak egyszerűen kezdd el végre! Ahogy óhajtod, szegfűszeges mézeskalácsom. Naaa… Nénike, le a kezekkel az üveg nyakáról! Csak egy kortyot, úgy jobban csúszik a mese… Hjaj, ha jóanyám megtudja, kinek a karmai között vagyok…! Nézd, milyen tiszta körmök…! Egy szavad se lehet.
Mi volt azon a csillagon? Miféle csillagon? Azon a csillag formájú mézeskalácson…! Micsoda kérdés?! A csillagon, hol egy lovag ténfergett tétlenül, alkoholgőzben…
Nohát, tizennégy évét alig töltötte be ás mit ismer már ez a hölgyemény! Alkoholgőz… Még hogy alkoholgőz? Mondd hát, mi az, hogy alkohol…?! Az, amire nénikémnek olyan nagy vágya támad időnként… Szemtelen! Hol a nyakad…? Hadd kaparintom csak meg!
Noné, most meg mit csinálsz ottan az ágy alatt? Gyere ki, vagy a hajadnál fogva húzlak elő! Na, azért… Szóval, volt az a kis tejfelesszájú fiú…
Miféle fiú…? Aki az imént mondtam… Tehát, ez a fiúcska gyakorta hallgatta édesanyja balladáit a bússzemű lovagokról, kik életüket egy képről megismert királyleány megmentésére tették fel. És gondolom, a fiúnak is kedve támadt lovaggá lenni. Pontosan. S lett is, mert meg volt benne az elszántság, az erő, a küzdeni vágyás…szóval, egyenes út vitt a lovagság felé.
Csak egy dolog akadályozta. Mégpedig az, hogy azon a tíz lépés széles és húsz lépés hosszú csillagon nem élt más, csak a fiú és az édesanyja meg egy szál liliom, mely a fiú édesapjának sírját jelölte… Ez igen kellemetlen helyzet lehetett. Valóban. Édesanyját védhette volna meg, legfeljebb, de nem volt kitől. Ám a csillagi ifjoncok éppen a leleményességükről híresek. Fényből kötélhágcsót font s leereszkedett a földre. Az emberek csak azt látták, hogy hirtelen nagy fényesség támad Távolrév felett, az élesebb szeműek tán egy parányi alakot is felfedezhettek. Így érkezett meg az akkor már nem is olyan kisfiú Révbe, majd rögvest nekiállt megkeresni a hölgyet, kit védelmezhet… Ó, hogy nem találkozott Velem! Hohó! Miért mondod ez, mézes-puszedlim? Mert az ő szájából százszor szebben hangozna a mese… Nézze meg a morgó-mufurc manó! A kis hálátlan…! Bizony, nem téged talált, hanem egy korabeli lánykát, ki mintha maga sem abból a világból való lett volna. S bár ő nem óhajtott saját, külön bejáratú védelmező lovagot, a kis különc ifjú addig erősködött, míg végül belegyezett. Így alakult meg ez a furcsa páros, ki botorkált a város utcáin. Vigyáztak egymásra…
Mégis csak kellett vigyázni? Bizony ám, ahogy azt mondod! Ugyanis az ifjú nem ismerte a földi dolgokat s ezért nehezen tudta elfogadtatni magát. A lány pedig mindig is különc volt, kilógott a társadalomból és ezért ő is nehezebben boldogult.
Történt is velük valami vagy csak úgy voltak? Történt, különben nem tépném itt a számat… Ejj, de kiszáradt, csak egy korty kéne…! Hogyisne! Inkább folytasd a mesét… Ám legyen…
Egy nap az ifjú igazi védelmező feladatot kapott… Mit nevetsz, mézeskalácsom? Azt, hogy mennyire ellentmondasz saját magadnak! Badar beszéd, fahéjas piskótám.
Ugyanis a leányt megtámadta egy esetlen, ámde elszánt rabló. Pedig a lányál nem voltak nagyobb értékek, csupán néhány aranytallér, hogy vehessen ezt meg azt, szóval, ami kell… De hát megtámadta, mit lehet már tenni…?
Azt lehetett, hogy a leány el kezdte dúdolni a megbeszélt titkos dalt, mellyel az egyik szólította a másikat, ha bármi gondja-baja támadt. Töltike dalnak hívtűk, mert úgy tartották, megtölti az egész levegőt és bebújik az emberek szívébe.
Mily’ megható, néném! Tudtam, hogy el fogsz érzékenyülni… Látom már, az alkohol tompítja az ember érzékeit…Tessék? Ezt nem értettem tisztán… Sebaj, folytasd csak…
És szólt, zengett, zúgott és búgott a dal… a lovag pedig sietett szíve hölgyéhez, kinek megvédelmezésére feltette az életét. Látta, hogy ez egyszer komoly a baj. Oldalához kapott… Fájt? Dehogyis! A kardját akarta előhúzni… Csak hát nem találta. Micsoda? Ezt honnan veszed? Csak úgy gondoltam.
A rabló is az oldalához kapott. Mikor látta, hogy ott egy fia kardhüvely sincs, a derekára csapott s így kiáltott: ‘Hinnye, hogy nem ide kötöttem a kardom!’, majd a másik oldalra kapott és előhúzott egy kis tőrt.
Látom, elég szépen átvetted a mese fonalát, de most már visszaadnád…? Persze, parancsolj. Fogd csak erősen! Köszönöm, igyekszem kézben tartani a dolgokat. Tehát, hol is tartottam…? Ja, igen. Az ifjú életében először félni kezdett. Bár neki kardja volt, a rablónak pedig csak tőre, aggódott, hogy nem lesz elég erős. És akkor a hölgy magára marad. Gondolt egy nagyot s inge alól előkapta a féltve őrizgetett kötélhágcsót. Meglódította s az messze repült, fel az égbe. Derékon kapta a Hölgyet és vitte…vitte…magával vitte a csillagok közé.
Ó, de szép volt…! Tapsolni támadt kedvem. Ki mondta, hogy vége van? Miért, még mindig nincs?
Valójában, kis mézeskalácsom, csak annyi van hátra, hogy boldogan életek, míg meg nem haltak, azt hiszem. Lelkesen vándoroltak a csillagok között és végre mindketten olyan világban éltek, ahol jó helyen voltak…
Éljen, bravó, csodálatos volt! Tényleg? Nem. Azaz… nem aludtam el tőle. Miért, kellett volna? Ez egy esti mese volt, nem?
Nos, lehetséges… De akkor miért nem aludtál el, mézeskalácsom? Még egyszer mézeskalácsnak nevez, világgá megyek…! Mézeskalács… Nem mondtam ám komolyan. Kár.
Csak egyet árulj el: Ezt ugye nem találtad ki? Hm…most, hogy így mondod… Nem az én sajátom. Ez egy ballada volt, amit még gyerekkoromban hallottam. Állítólag igaz történet… Persze és a Töltike-dal is igaz?

A lányka beletrafált. A dal igaz. Látjátok, feleim, mily’ szövevényes gondolatok szegélyezik egy tizennégy éves lány és az üveg fenekére pislogó nagynénje meséjét, míg végül rátapintanak a lényegre…? S most, midőn becsukjátok ezt a könyvet, melyben ezt a butuska mesét megleltétek, hajtsátok úgy álomra fejeteket, hogy fületekben ott zümmög a Töltike-dal. A dal, amiből a ballada íródott, amiből ez a mese született, amit aztán lejegyeztek ebbe a könyvbe.

11. Töltike királylány módra (Manare)

A hős királyfi bőszen lovagolt a barlang felé! Haját a szél vadul csapkodta, még szerencse, hogy a lónak is van szeme, különben hasra is estek volna az első sziklában vagy kidőlt fában, hiszen a királyfi dús, szőke hajkoronájától semmit sem látott. Igaz, a korona valamicskét lefogta haját, de ilyenkor csodálkozom el mindig, hogy a nagy sietségben hogy-hogy nem esik le az a fejéről. Most vagy túl szoros, vagy igen nehéz, esetlegesen oda van fogatva néhány szöggel, de az biztos hogy nem lehet kellemes viselni egy olyat. Hófehér paripájának már habzott a szája a nagy hajtástól, és hogy fokozzuk még a délceg férfi szenvedését, hát a csodás hátas sörénye is megcsapta néha arcát. Mert hát hogy is nézne ki egy ilyen mesében egy sörénytelen kivénhedt gebe. Vágtattak hát éjjel és nappal, szegény pára már a halál szélén lihegett, mikor végre megérkeztek a hatalmas sárkány barlangjához. Igazán csak a ló tudta merre mennek, de okos egy állat volt, tudta hogy olyan helyre kell fuvaroznia szadista gazdáját, ahol nagy esély van rá, hogy felfalja valami hatalmas dög, és ő élhet tovább nyugalomban és szabadon. Már csak az a kérdés, hogy hogyan szabadul meg a lószerszámoktól. A királyfi kecses mozdulattal leugrott a ló hátáról. Már amilyen kecses tud lenni egy kissé elhízott és elkényeztetett királyi sarj mozgása, hisz’ naphosszat csak heverészett, előkelő ebédekre, vacsorákra járt, dolgoznia nem kellett, és még lova is volt, hogy az mindenhová elvigye nehogy meg kelljen erőltetnie a két pici lábát. Megkönnyebbülés látszott a paripa két szemében, amikkel azon nyomban fedezéket vagy menekülő útvonalat is keresett, nehogy véletlenül megpörkölje egy eltévedt lángcsóva. Azonban a hangosan csattogó paták zaja csak az elrabolt királykisasszony érdeklődését keltette fel, aki pont akkor lépett ki a barlangból egy felhúzott számszeríjjal, mikor a királyfi éppen szórakozottan elsimította utolsó szőke tincsét is arcából és felpillantott reá. Na az első látásra szerelem ebből a pillantásból is hiányzott. Szintúgy a királylány arcáról is a boldog megkönnyebbülés, hogy megérkezett hős megmentője. Arcáról inkább düh sütött az öröm helyett. A királyfi arcára pedig őszinte megrökönyödés és undor ült ki. A királylány sem volt épp a szépség megtestesülése. Nagy, ám annál inkább vizenyős szemei alatt sötét karikák, lerítt róla hogy nem sokat tudott aludni mostanában. Szőke haja összeállt valami zöldes trutyi miatt, ruhája koszos és szakadt volt, bőre mosdatlan, és néhol egy-egy friss vagy már behegedt égésnyom tarkította. Testalkata törékeny és kecses helyett, inkább erős és izmos volt. Ha a királyfi nem lett volna ennyire válogatós és pöffeszkedő, akkor még meg is sajnálta volna, de így a pillanatnyi megdöbbenés után csak hangos kacagásban tudott kitörni. A királylánynak sem kellett több, fogta íját és lőtt. A királyfi száját összezárni már nem tudta a belőle kiálló vesszőtől, miközben hangos puffanással landolt a földön. A lónak sem kellett ennél több, semmivel nem törődve vetette magát az erdőbe, közben azért megeresztett egy hangos nyerítést, amiből kivehető volt az őszinte megkönnyebbülés. A királylány odalépett a test mellé, majd kirántotta belőle a nyílvesszőt, és elkezdte bevonszolni ruhájánál fogva, útközben a barlang melletti farakás egyik darabjából kirántott egy fejszét. Órákkal később hangos szárnycsapkodás verte fel ismét a csendet. Lassan sötétedett, így hát enyhe fényesség borította be a barlangot és a közeli fák lombját. Hatalmas sárkány landolt a tisztáson, majd becammogott a barlangba. Bent az asztal már meg is volt terítve mindenféle jóval. Volt mézeskalács, hurka, friss és hatalmas kenyerek, töltike, és az asztal közepén egy gőzölgő oldalas, kancsókban bor, víz, sör sorakozott. A sárkány csalódottan felkiáltott:
-Na ne! Már megint királyfi!
Kereste szemével az asszonyt, hogy számon kérje, ám az előrelátóan felismerte, hogy férjeura kifogásolni fogja az elé tálalt vacsorát, és magát is feltálalta, ám nem tányéron. Egy hatalmas ágyon feküdt, szeméből vágy sütött. Bár lehet hogy a királyfinak nem volt vonzó látvány, de egy sárkánynak már lehet. Hisz’ olyan kevesen vannak mostanában, ha nincs más, akkor egy ember nő is megteszi. Dübörgő léptekkel megindult az ágy felé, miközben egy kancsó vizet öntött a barlangot megvilágító tűzre, ezzel sötétségbe borítva a helyiséget. Lovunk nem állhatta meg, hogy ne nézzen gazdája után, minimum egy jó röhögés erejéig. Mikor a barlang elsötétült, hatalmas vigyorral az arcán indult el az éjszakába, maga mögött hagyva a barlangot, és az annak szájából néha-néha ütemesen fellobbanó lágy fényt.

12. Az az elfelejtett mézeskalács (Puck)

Már megint ünnepség készülődött. Ezt a tündérek sose unják meg. Mindig ünnepség, mindig vidámság, mindig fényesség. Tündérvölgy eldugott kis rétjén bizony már megint lilán világlottak kellemes, lágy, romantikus fényt árasztva a harangvirágok.
Pedig olyan november tájékán lehetett az egész. Lassan elfagyott minden virág, a fákról leperegtek a már a színes levelek, a szél szomorúan fújdogálta őket, mint ahogy a felnőtt kidobja az elunt és már szégyellt játékát. A levelek már sötéten zörögtek, nem pompáztak káprázatos színekben, mint néhány héttel ezelőtt. Kivéve persze Tündérvölgyben, ami minden ünnepi díszben pompázott.
Azok a buta emberek nem is nagyon értik, mit lehet ilyenkor ünnepelni. Pedig igazán mindig van. Főleg a tündéreknek. Az ő kis kezük simogatására feléled minden, kinyílnak a virágok, felolvad a jég, szentjánosbogarak röpködnek a lampionokban, és pillangók ajánlkoznak dekorációként. Tündérnek lenni csodálatos! De mégis, mit ünnepelhetnek most?
Hát persze, egy süteményt! Azt mindig lehet, főleg, mikor nem nyílnak a virágok, gyümölcsök, vagy ilyesmi. Na de melyiket? Szótárt felütjük, és hol nyílik ki, na hol? Hát persze, hogy a kedvencemnél! Mézeskalács! Szuper. A fák elunták lombjukat, már az örökzöld is túl kopasz? Hát mézes kalácsot rájuk, úgyis leesszük reggelre!
Nos, valahogy így kezdődött az ünnepség ezen a novemberi estén. Természetesen a tündérkirálynő és a tündérkirály is megjelent. Úgy látszik, elnyerte tetszésüket a dekoráció. A pletykák szerint a királynő már régóta vágyott a finom süteményre, és ha ennyi fajta van, a fél birodalom kalácsot gyúrt a tegnap, hát biztos akad közötte különlegesen finom is!
Sötétedéskor kezdődhetett a bál, mikor már eltűnt minden ember az ösvényről és az utolsó birkát is hazahajtották. Egy vidám, szemfüles kis kópé is megjelent a bálon, alig tíz éves. Rajta zöld fölső, csíkos harisnya, harsány, vagány sziromszoknya. Lábacskáján friss, nemrég készített, gyönyörű cipőcske: felkunkorodósorrú. Arca bájos, mint ahogy egy tündérkéhez illik, göndör, szőke, rakoncátlan fürtök keretezték, kökénykék szeme mindig cinkosan ragyogott. Még most is, mikor kissé gondterhelt volt- ne gondoljunk valami nagy gondra, amelyeket mi átélünk manapság, olyannal finom kis tündérpofi nem találkozhat, még ha olyan kis befogadott árvalányka is, mint ez a kicsi- csak amolyan ártatlan kis apróságokra, mikor az ember nem tudja hirtelen, melyik zsebébe tette az óráját.
Tehát, a kedves kicsi lány, sok kis borsot tört a sok színes vendég orra alá: cipőfűzök, összekötögetése az üldögélőknek, gyanta a táncolók lába alá, sót a cukorba a sütögetőknek, meg egyéb apróságok. Miután ezeken jót nevetett, hirtelen kérdés jutott eszébe. Hibába töltött a tündérközösséggel, csekélyke időt, a királynak már most a kedvence volt. Hát természetesen hozzá fordult a kérdésével, kihez is máshoz?
-Felség!
-Tessék, kicsi Puck, mit szeretnél? Hogy tetszik a bál?
-Ó, nagyonis felség, köszönöm szépen. Ahol nagy, vidám közönség, ott sok csíny búvik. Bár embereket megtréfálni sokkal mulatságosabb…Node valami mégiscsak aggaszt kedves uram, valami kérdés nyomja az oldalam. Tudod, csak épp úgy a fejembe bújt és nem hagy nyugodni…
-Nocsak, nocsak, táncsak nem tréfálja meg csalafintaság a mi kis csínytevőnket? Ki vele, mi okoz olyan fejtörést?
-Hát, na, hogyis mondjam…Hogy tulajdonképp miért is vagyunk itt? Miért van ez az ünnepség? Meg úgy egyáltalán…-Puck zavarba jött, és elhallgatott. A tündérkirály komoly képet vágott, összehúzta szemöldökét. De csak egy pillanatra, természetesen, és azt is, csak azért, hogy utána újra széles mosoly terülhessen szét arcán. Fogott egy csinos kis kosár mézeskalácsot és kézen fogta a kislányt.
-Tessék, vegyél egyet!-szólt, és mihelyst a kislány szájába tömött egy sütit, már indultak is, ki, a hegyoldal szélére, egy tisztes, öreg fenyőfa alá, ahová már nem ért el az ünnepség zaja. Szép csöndben leültek, majd a csillagokat bámulták, amíg nyámmogott a kis kópé. De hamaros megtörte a csendet.
-Hm, ez nagyon finom. Ilyet még nem is ettem!
-Hát persze, hogy nem ettél! Ezt maga tündérkirály sütötte. Méghozzá a feleségének!-mondta büszkén a király- tudod, emlékeztetni akartam valamire drága hitvesem, a tündérek legszebbjét. Arra akartam emlékeztetni, amit most elmesélek neked…
Történt egyszer, hogy innen messze keleten, meredek szurdokon sétálgattam a Hold sugaránál. Alattam dühöngve csapdosta kemény, fém-ezüstös fénnyel a tenger az öreg sziklafalat, fent pedig csöndesen hullámzott a selymes fű, meg-megcsillanva a csillagok alatt. Csöppnyi manócska, parányi lény tűnt föl azok közül, akik virágkelyhekben, meg gombák alatt alusznak. De amint észrevett, rögtön elinalt, csak egy gyönyörű, picinyke fehér virágot hagyott ott. Felszedtem: ő egy szálat is nehezen cipelt, én két ujjam közé csippentettem. Olyan parányi volt a virága, mint egy kis hangya, de finomabb a havasi gyopárénál, és közelről nézve szebb művű bármely társénál. Ha hiszed, ha nem, ilyen virág rengeteg terem, és épp ezért egyszerű neve van: Töltike. Sokszor észre sem vesszük, csak rátiposunk, még mi tündérek is. Ember fiának meg fogalmam sincs róla, hogy létezik. Hogy miért Töltike a neve? Nos, mert minden szép tölteléke. Biztos vagyok benne, hogy Töltike keveredett az első szilvás gombócba. Töltikét bámulva született az első ballada. Töltike volt az első átadott virágcsokorban. Töltike illatát szippantotta be két szerelmes az első csóknál. És Töltike volt a királyné hajában, mikor feleségül vettem….-
A király itt elábrándozott néhány percig, csillogó szemét az égre emelte, Puck szerint kissé bárgyú mosolyt vett fel, és lassan ringatózni kezdett, amikor….
-Khm, hm!
-Ó, ja igen, nahát persze…Szóval, igen, Töltike van ebben a mézeskalácsban is. Na, de száz szónak is egy a vége, a Töltike benne volt minden apró kis boldogságban, ami valójában sosem volt annyira apró, mint amennyire gondolnánk. Ezek a kis dolgok megízesítik az életünket, és ebből születnek a nagy dolgok, bárhogyan is nézzük…Az ember azt hiszi, hogy fent a hegycsúcson a jó, ott lesz a legmagasabb: így néz fel majd rá a királylány, így nyerheti el a szívét. És ha nem figyel az úton, megfagy a hegytetőn. Az igaz szívű vándor lefelé is tekint, és akkor talán megtalálja a hegyen a havasi gyopárt, amit elvihet a királykisasszonynak. Sose feledd el, amit mondok kicsi kópé, mert hamar sötétségben találhatod magad: A Töltike mindenütt ott van, csak le kell nézni, meg kell találni…

Sok-sok évvel később, Távolrév egy mocskos utcaszögeltében, egy sötét házban sétálgatott fel-alá valaki. Kint novemberi este, nyirkos és hideg. Bent a kandallóban tűz ég, mégis félhomály van. Az asztalon könyvek, papirosok. A tinta kifolyt. Egy fiatal lány fel- alá járkál, léptei halkan koppannak a deszkapadlón. Rajta szürke, egyszerű köpönyeg, arca szép, göndör, rakoncátlan haját nemrég fésű pásztázta keresztül. Nemrég hagyta abba az irogatást, nem jutott semmi okos az eszébe. Talán már napok óta marta valami, és ilyenkor, késői órán, mikor nem látta senki, nem titkolta maga elől lázas gondolkodását. Bele is pirult talán a nagy kutakodásba, de ez nem látszott: mint mondottam, a szobában az enyhe világítás ellenére is, meglehetősen sötét volt. A koppanások lassan megszűntek, majd megálltak. A lány elkeseredve roskadt le a szőnyegre. Alig hallhatóan suttogta magának:
-Elfelejtettem…

Már megint ünnepség készülődött. Ezt a tündérek sose unják meg. Mindig ünnepség, mindig vidámság, mindig fényesség. Tündérvölgy eldugott kis rétjén bizony már megint lilán világlottak kellemes, lágy, romantikus fényt árasztva a harangvirágok.
Pedig olyan november tájékán lehetett az egész. Lassan elfagyott minden virág, a fákról leperegtek a már a színes levelek, a szél szomorúan fújdogálta őket, mint ahogy a felnőtt kidobja az elunt és már szégyellt játékát. A levelek már sötéten zörögtek, nem pompáztak káprázatos színekben, mint néhány héttel ezelőtt. Kivéve persze Tündérvölgyben, ami minden ünnepi díszben pompázott.
Azok a buta emberek nem is nagyon értik, mit lehet ilyenkor ünnepelni. Pedig igazán mindig van. Főleg a tündéreknek. Az ő kis kezük simogatására feléled minden, kinyílnak a virágok, felolvad a jég, szentjánosbogarak röpködnek a lampionokban, és pillangók ajánlkoznak dekorációként. Tündérnek lenni csodálatos! De mégis, mit ünnepelhetnek most?
Hát persze, egy süteményt! Azt mindig lehet, főleg, mikor nem nyílnak a virágok, gyümölcsök, vagy ilyesmi. Na de melyiket? Szótárt felütjük, és hol nyílik ki, na hol? Hát persze, hogy a kedvencemnél! Mézeskalács! Szuper. A fák elunták lombjukat, már az örökzöld is túl kopasz? Hát mézes kalácsot rájuk, úgyis leesszük reggelre!
Nos, valahogy így kezdődött az ünnepség ezen a novemberi estén. Természetesen a tündérkirálynő és a tündérkirály is megjelent. Úgy látszik, elnyerte tetszésüket a dekoráció. A pletykák szerint a királynő már régóta vágyott a finom süteményre, és ha ennyi fajta van, a fél birodalom kalácsot gyúrt a tegnap, hát biztos akad közötte különlegesen finom is!
Sötétedéskor kezdődhetett a bál, mikor már eltűnt minden ember az ösvényről és az utolsó birkát is hazahajtották. Egy vidám, szemfüles kis kópé is megjelent a bálon, alig tíz éves. Rajta zöld fölső, csíkos harisnya, harsány, vagány sziromszoknya. Lábacskáján friss, nemrég készített, gyönyörű cipőcske: felkunkorodósorrú. Arca bájos, mint ahogy egy tündérkéhez illik, göndör, szőke, rakoncátlan fürtök keretezték, kökénykék szeme mindig cinkosan ragyogott. Még most is, mikor kissé gondterhelt volt- ne gondoljunk valami nagy gondra, amelyeket mi átélünk manapság, olyannal finom kis tündérpofi nem találkozhat, még ha olyan kis befogadott árvalányka is, mint ez a kicsi- csak amolyan ártatlan kis apróságokra, mikor az ember nem tudja hirtelen, melyik zsebébe tette az óráját.
Tehát, a kedves kicsi lány, sok kis borsot tört a sok színes vendég orra alá: cipőfűzök, összekötögetése az üldögélőknek, gyanta a táncolók lába alá, sót a cukorba a sütögetőknek, meg egyéb apróságok. Miután ezeken jót nevetett, hirtelen kérdés jutott eszébe. Hibába töltött a tündérközösséggel, csekélyke időt, a királynak már most a kedvence volt. Hát természetesen hozzá fordult a kérdésével, kihez is máshoz?
-Felség!
-Tessék, kicsi Puck, mit szeretnél? Hogy tetszik a bál?
-Ó, nagyonis felség, köszönöm szépen. Ahol nagy, vidám közönség, ott sok csíny búvik. Bár embereket megtréfálni sokkal mulatságosabb…Node valami mégiscsak aggaszt kedves uram, valami kérdés nyomja az oldalam. Tudod, csak épp úgy a fejembe bújt és nem hagy nyugodni…
-Nocsak, nocsak, táncsak nem tréfálja meg csalafintaság a mi kis csínytevőnket? Ki vele, mi okoz olyan fejtörést?
-Hát, na, hogyis mondjam…Hogy tulajdonképp miért is vagyunk itt? Miért van ez az ünnepség? Meg úgy egyáltalán…-Puck zavarba jött, és elhallgatott. A tündérkirály komoly képet vágott, összehúzta szemöldökét. De csak egy pillanatra, természetesen, és azt is, csak azért, hogy utána újra széles mosoly terülhessen szét arcán. Fogott egy csinos kis kosár mézeskalácsot és kézen fogta a kislányt.
-Tessék, vegyél egyet!-szólt, és mihelyst a kislány szájába tömött egy sütit, már indultak is, ki, a hegyoldal szélére, egy tisztes, öreg fenyőfa alá, ahová már nem ért el az ünnepség zaja. Szép csöndben leültek, majd a csillagokat bámulták, amíg nyámmogott a kis kópé. De hamaros megtörte a csendet.
-Hm, ez nagyon finom. Ilyet még nem is ettem!
-Hát persze, hogy nem ettél! Ezt maga tündérkirály sütötte. Méghozzá a feleségének!-mondta büszkén a király- tudod, emlékeztetni akartam valamire drága hitvesem, a tündérek legszebbjét. Arra akartam emlékeztetni, amit most elmesélek neked…
Történt egyszer, hogy innen messze keleten, meredek szurdokon sétálgattam a Hold sugaránál. Alattam dühöngve csapdosta kemény, fém-ezüstös fénnyel a tenger az öreg sziklafalat, fent pedig csöndesen hullámzott a selymes fű, meg-megcsillanva a csillagok alatt. Csöppnyi manócska, parányi lény tűnt föl azok közül, akik virágkelyhekben, meg gombák alatt alusznak. De amint észrevett, rögtön elinalt, csak egy gyönyörű, picinyke fehér virágot hagyott ott. Felszedtem: ő egy szálat is nehezen cipelt, én két ujjam közé csippentettem. Olyan parányi volt a virága, mint egy kis hangya, de finomabb a havasi gyopárénál, és közelről nézve szebb művű bármely társénál. Ha hiszed, ha nem, ilyen virág rengeteg terem, és épp ezért egyszerű neve van: Töltike. Sokszor észre sem vesszük, csak rátiposunk, még mi tündérek is. Ember fiának meg fogalmam sincs róla, hogy létezik. Hogy miért Töltike a neve? Nos, mert minden szép tölteléke. Biztos vagyok benne, hogy Töltike keveredett az első szilvás gombócba. Töltikét bámulva született az első ballada. Töltike volt az első átadott virágcsokorban. Töltike illatát szippantotta be két szerelmes az első csóknál. És Töltike volt a királyné hajában, mikor feleségül vettem….-
A király itt elábrándozott néhány percig, csillogó szemét az égre emelte, Puck szerint kissé bárgyú mosolyt vett fel, és lassan ringatózni kezdett, amikor….
-Khm, hm!
-Ó, ja igen, nahát persze…Szóval, igen, Töltike van ebben a mézeskalácsban is. Na, de száz szónak is egy a vége, a Töltike benne volt minden apró kis boldogságban, ami valójában sosem volt annyira apró, mint amennyire gondolnánk. Ezek a kis dolgok megízesítik az életünket, és ebből születnek a nagy dolgok, bárhogyan is nézzük…Az ember azt hiszi, hogy fent a hegycsúcson a jó, ott lesz a legmagasabb: így néz fel majd rá a királylány, így nyerheti el a szívét. És ha nem figyel az úton, megfagy a hegytetőn. Az igaz szívű vándor lefelé is tekint, és akkor talán megtalálja a hegyen a havasi gyopárt, amit elvihet a királykisasszonynak. Sose feledd el, amit mondok kicsi kópé, mert hamar sötétségben találhatod magad: A Töltike mindenütt ott van, csak le kell nézni, meg kell találni…

Sok-sok évvel később, Távolrév egy mocskos utcaszögeltében, egy sötét házban sétálgatott fel-alá valaki. Kint novemberi este, nyirkos és hideg. Bent a kandallóban tűz ég, mégis félhomály van. Az asztalon könyvek, papirosok. A tinta kifolyt. Egy fiatal lány fel- alá járkál, léptei halkan koppannak a deszkapadlón. Rajta szürke, egyszerű köpönyeg, arca szép, göndör, rakoncátlan haját nemrég fésű pásztázta keresztül. Nemrég hagyta abba az irogatást, nem jutott semmi okos az eszébe. Talán már napok óta marta valami, és ilyenkor, késői órán, mikor nem látta senki, nem titkolta maga elől lázas gondolkodását. Bele is pirult talán a nagy kutakodásba, de ez nem látszott: mint mondottam, a szobában az enyhe világítás ellenére is, meglehetősen sötét volt. A koppanások lassan megszűntek, majd megálltak. A lány elkeseredve roskadt le a szőnyegre. Alig hallhatóan suttogta magának:
-Elfelejtettem…

13. A mézeskalácsok megmenekülése
avagy a Konyha Birodalom sötét napjai (Salvestro)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy különös ország, amit Konyha Birodalomnak hívtak. A konyha birodalom hatalmas volt, számtalan tartományra oszlott, melyek közül a leghíresebb a Vágódeszka Fennsík, a Tűzhely Katlanok, és a Feneketlen Szemetesvödör voltak, de nem feledkezhetünk el a Kockakő Síkságról sem. A birodalom népei, zöldségek, gyümölcsök, zsömlék, sült húsok, töltikék és mézeskalácsok békében és harmóniában éltek egymással hatalmas fehér ruhát viselő istenük gondoskodó törődése mellett, kit egyszerűen Főszakácsnak hívtak. Az istenség gondoskodott róla, hogy a Birodalom népei között mindig béke uralkodjon. Ezt úgy érte el, hogy az össze illőket tette egymás mellé, jól összekeverve, főzve őket, az egymással össze nem férőket pedig elválasztotta, így azok nem szülhettek viszályt maguk körül. A bölcs Főszakács sok félistennel vette magát körül, hogy rajtuk keresztül irányíthassa a Konyha Birodalom apró lakóit, ezeket a félisteneket Kuktáknak hívták. Hogy miért pont így, azt nem tudni, mivel nevük eredetére még a legöregebb körték sem emlékeztek. Történt egy napon, hogy hiába kelt fel a nap, a hatalmas Főszakács isten és Kuktái nem jelentek meg a Birodalom népeinek hívó szavára.
- Ilyet még nem láttunk… – motyogták az ősz fokhagymák, akik pedig már jó sok mindennek szemtanúi voltak, és szinte valamennyi lakójával a birodalomnak kapcsolatban álltak.
- Mi lesz most velünk? – kérdezték a gyümölcsök, amik érthető módon nem szerettek volna túl sokáig tétlenül heverni, várva a rothadásra.
- Majd én megmondom mi lesz! – Lépett elő Borsi, a töltikék koronázatlan királya, aki a legborsosabb volt mind közül, ezzel vívva ki társainak elismerését.
- El kell hárítanunk fejünk fölül a rontást, amiért az istenek elfordították arcukat tőlünk! Nézzetek körül! Eddig békében és harmóniában éltünk, mert tudtuk, hogy mindnyájunk jó étvággyal ehet meg az, aki megéhezett! De kérdem én, kik azok, akik kilógnak a sorból? Azok, akik bűnös vágyakat ébresztenek az éhezőkben, és miután megkóstoltatták velük magukat, azok már nem is vágynak mást enni? Kik azok, akik a cukor-pestist ránk hozták, akik miatt talán örök időkre száműznek minket az asztalokról?  IGEN! Róluk beszélek, a süteményekről, köztük is a leggonoszabbakról, a mézeskalácsokról! Nézzetek csak rájuk, kedves kinézet, csicsás élénk színek, édes illat, kit nem tévesztenének meg! Én azt mondom, a Vasfazék forrongó bugyraiba kell vetnünk őket, hogy a Főszakács isten és Kuktái ismét eljöjjenek közénk.
- IGEN! A fazékba velük! – kiabálták a Konya Birodalom lakói, a Mézeskalácsok pedig aggódva figyelték mindezt a Polc Hegység rejtekeiből. Össze is ültek a Mézeskalácsok Tanácsának vezetői: Tükröcske, Szívecske, és Mézi. Gondolkoztak hogy mitévők legyenek, a felbőszült, bosszúra vágyó töltikéktől hogy meneküljenek meg, hisz egyikük sem akart a Vasfazék bugyraiba kerülni. Hosszan-hosszan tanakodtak, mígnem arra jutottak, hogy cselhez folyamodnak. Megtudták ugyanis, hogy a töltikék igencsak kedvelik a sót, és szeretnek benne hempergőzni, saját erejüket növelve ezzel. Ki kell hát cserélni a sótartó tartalmát porcukorra, a többi pedig elrendeződik majd magától. Mézi, a tanács legfiatalabb tagja saját maga vállalta, hogy végrehajtja eme titkos küldetést. Társai segítségével piros almának maszkírozta magát, hisz köztudott, hogy a mézeskalácsok sok más dolognak a formáját képesek felvenni. Így kerekedett fel, hátán a porcukorral telt zsákkal a Polc helység kanyargós ösvényein, hajmeresztő szakadékokon, meredek lejtőkön, keskeny hágókon átvágva, mígnem elért a Vágódeszka fennsíkra, a töltikék táborába. Éjszaka volt éppen, és a töltikék a sóban hempergéstől megrészegülve az igazak álmát aludták nagy hangon hortyogva. Borsi, a töltike vezér a sótartón pihentetve fejét, és ő is hortyogott nagyban, időnként valami zsemle lányról motyogva. Mézi odaosont hozzá, és így súgott a fülébe:
- Fényességes Borsi, legfűszeresebb minden ételek között, kicsit add ide a sót, nem bírom ki, ha nem hempereghetek én is benne, noha én csak egy aszott kis alma vagyok.
- Höh, mi? – Kérdezte Borsi, apró só felhőket büfögve fel a hirtelen ébredéstől, majd a gyomrához kapott, mintha ki akarná magából adni a felesleget,de aztán bennmaradt..
- Azt hiszem kicsit elsóztam magam az este, a teringettét. – Nyöszörögte, majd odébb hemperedett, és máris újra mély álomba merült. Mézi fogta erre a sótartót, kivonszolta a  táboron kívülre, és kiöntötte az egészet egyenesen a fogpiszkáló bozótosba, ott úgyse keresi majd senki. Utána beletöltötte a finom porcukrot, visszazárta, majd a sótartót a tábor közepére tette, hogy a töltikék reggel rögtön kedvet kapjanak egy kis sózáshoz. Ezután elosont egy közeli tányér mögé, és onnan figyelt. Nem kellett soká várnia, hajnalhasadtakor a korhely töltikék lassan magukhoz tértek,  és rögtön elkezdték felverni a többi ételt is, hogy végre leszámolhassanak az ellenséges mézeskalácsokkal. Ekkor észrevették a színültig lévő sótartót, és egymást félrelökdösve rávetették magukat. Erre már Borsi is felpattant, hisz mégsem járja, hogy ne az övé legyen az első szórás. Villámgyorsan ott termett a többiek között, pár jókora borsos pofonnal térítve őket észhez, majd így szólt:
- A mai nap a leszámolás napja. A zsömlék már begyújtottak a Vasfazék bugyrai alá, nekünk nincs más dolgunk, mint előhozni a mézeskalácsokat, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljunk a cukor-pestistől, az édes veszedelemtől! Miénk lesz a győzelem! – Azzal feje fölé emelte a sótartót, és jól megborította, várva hogy a kellemes por beterítse testét. Rázta-rázta , mire a porcukor hatalmas felhőkben ömlött a nyakába. Mire észrevette, hogy valami nincs rendben, már késő volt, tetőtől talpig cukrosan állt a vad sütemény-gyűlölő töltike horda közepén. A cukor szaga persze nem kerülte el a többiek figyelmét, és vicsorogva kezdtek közelíteni vezérükhöz, aki hiába próbálta leporolni magát, egyre édesebb illatot árasztott.
- Szóval átálltál az ellenséghez? Eladtad magad a mézeskalácsoknak? Áruló! – Kiabálták, és fel is emelték, hogy rögvest a Vasfazékba vessék a cukros Borsit. Ő persze kapálózott, óbégatott, de már nem menekülhetett. A töltikék a többi ételtől körülvéve ujjongva épp belevetették volna a pusztulást jelentő fazékba, mikor előpattant rejtekhelyéről Mézi, az ifjú mézeskalács. Levetette alma álcáját, és bátran kiállt a meglepődött tömeg elé.
- Állj! Miért akarjátok a fazékba vetni őt? Tudatlanok vagytok, és ez okozza majd veszteteket. Azt mondjátok, a cukor a pestis? Ugyan mit tudtok erről? Nézzetek magatokba! Nézzetek magatokba, és látni fogjátok, hogy ti sem lehettek meg cukor nélkül, mint ahogy bennünk is megvan a só. Mások vagyunk, valóban, de ez közös bennünk, és ha őt a fazékba vetitek a cukor miatt, akkor magatok is ugorjatok utána!
A töltikék nem hittek neki, és már őt is megfogták volna, hogy a fazékhoz cipeljék, mikor egy idős körte szólalt meg.
- Megálljatok! – kezdte a körte rekedtes hangján.
- Igazat beszél! Réges-rég volt már, mikor az istenek egyszer nyitva felejtették szent könyvüket, minek neve „Szakácskönyv” volt. Pont a teremtésetek történeténél volt nyitva, igen töltikék, mert mindannyiunk sorsa meg vagyon írva a szent könyven, a tiétek is. Azt mondtátok eddig, hogy borsból lettünk, borssá leszünk, de ez nem igaz! Van bennetek cukor, még ha csipetnyi is, mint ahogy a legtöbbekben is, akik itt állnak. Ahogy a mézeskalácsokban is van egy csipet só. Testvérek vagyunk hát, még ha távoliak is, és mindannyiunknak meg van a maga helye a tálalóasztalon, hova sorsunk beteljesedésekor kerülünk. Eresszétek el egymást, és éljünk ismét békében, és reménykedjünk, hogy akkor az istenek ismét felénk fordítják tekintetüket. Mintha szavai hívó imaként hatottak volna, már nyílt is a Konyha Birodalom hatalmas fából készült kapuja, és besereglettek rajta a Kukták, nyomukban pedig a mosolygó istenség, a Főszakács. Főszakács isten körbenézett a Birodalomban, és látta hogy milyen felfordulás van, tekintete azonban egy cukorral borított töltikén akadt meg. Felemelte őt, beleharapott, és hümmögve ízlelgette egy darabig, majd a következő kinyilatkoztatást tette:
- Hogy ez nekem eddig nem jutott eszembe…
Azóta a cukros töltike Főszakács istenség specialitása, amit ha már kóstoltatok volna, az én mesém is tovább tartott volna!